A fura című előadás nem nyújt igazán újat a helyüket kereső huszonévesekről szóló alkotások műfajában, de szerethető iróniával mesél, remek színészek segítségével. És a díszlet annyira ötletes, hogy már azért megéri megnézni!
Sötét térben fehéren világító oszlopok keretezik a főhős, Jesper csupa feketével berendezett életterét – lakásnak azért ne nevezzük, ketrec vagy börtön ez? Mint megtudjuk, föld alatti lyukban vagyunk, ahol természetes fény helyett csak ez a hideg fehér van, de igazából persze Jesper fejébe jutottunk, ahol időnként néma farkasok ólálkodnak, eldöntenek egy-egy fényoszlopot, arrébb tesznek egy bútort, szóval elkezdik átrendezni Jesper agyát, egyre nagyobb zűrzavart csinálnak. Máskor színesen izzanak, pulzálnak a fények, zúz a zene, buli van, történés és izgalom kívül és belül, huszonöt éves hősünk próbál úgy csinálni, mintha. De aztán jön a másnapos, bamba ébredés.
Izsák Lili minimalista díszlete a leghatásosabb elem A fura című előadásban, amely egy tipikus kora felnőttkori nyűglődéstörténet egy íróféle fiúról, Jesperről (Rada Bálint), aki most próbálgatja az életet, egyelőre kevés sikerrel. Fehér Balázs Benő rendezése – a fiatal német-svájci író, Benedict Wells minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű, Spinner című regényéből, amelyet Fekete Ádám alkalmazott színpadra – a felnövéstörténetek hosszú sorát gyarapítja, de a vonatkoztatási pontként a sajtóanyagban is megemlített Zabhegyező Holden Caulfieldjénél csaknem tíz évvel idősebb a főhőse. Amiben nincs semmi meglepő, a nyugat-európai és észak-amerikai középosztályban a kamaszkor mostanában már bőven belenyúlhat a huszonéves korba, és ebben művészi szempontból az az érdekes, hogy a fiatal írók-rendezők jelenidőben képesek beszélni korosztályukról, nem pedig nosztalgiától vagy utólagos önkritikától torzított lencsén keresztül szemlélve az életszakaszt.
Felvetődhet, hogy ezzel meg éppen az a gond, hogy az alkotóknak esetleg nincs kellő rálátása a témára, de ebben az esetben ez biztosan nem így volt: a Jesperrel egyidős rendező kedves iróniával kezeli hősét, annak önzését, tétovaságát, arroganciáját, apátiáját pont olyan jól eltalált hangsúlyokkal tálalja, hogy nevessünk rajta, de ne tartsuk egy elviselhetetlen köcsögnek, hanem együttérezzünk vele.
Pontosan értjük, miért képtelen bejárni az egyetemre és a munkahelyére, miért terhesek neki a családjától érkező telefonok, és miért viselkedik idiótaként, amikor összeakad egy lánnyal, aki megtetszik neki. Figurája motiválatlansága és elveszettsége talán még érthetőbb, mint Holden Caulfieldé, vagy a 80-as években burjánzó tinitörténetek (pl. az Adrian Mole-regények és a John Hughes-filmek) hőseié. Mert tényleg, mi a frászban reménykedhet egy mai tizen- vagy huszonéves? Már az amerikai filmekben is egyre ritkábban mondják, hogy „minden rendben lesz".
Jesper egyébként különleges. Mondhatni: fura. Mert nemcsak tévelyeg és balfaszkodik, meg nőket akaszt ki, hanem közben többé-kevésbé megírt egy mintegy ezer oldalas regényt. Igaz, hogy ha hihetünk a több kis szerepben felbukkanó Rába Rolandnak, amikor épp szerkesztőt alakít, akkor Jesper regénye olvashatatlan, de az ebben a korban mindegy is. Ez a fiú addig seggelt, amíg írt ezer oldalt. És annak ellenére, hogy az előadásban egy röpke pillanatot leszámítva semmi nem utal rá, ebből azért sejthetjük, hogy mégiscsak meg fogja találni, amit keres, és mégsem kell a totál reménytelenség érzésével távoznunk az előadás végén.
Fehér Balázs Benő, Fekete Ádám és Izsák Lili már több előadáson (Sirály, Emilia Galotti) dolgoztak együtt, triójuk láthatóan jól működik, és a színészválasztás is remek. Természetesen a Jespert alakító Rada Bálintnak is köszönhető, hogy a figurát szeretjük is, meg legszívesebben fel is pofoznánk, szuperül, túlzások nélkül hozza a sodródó, legtöbbször passzív, időnként megalapozatlan tettrekészségi rohamokat kapó, majd újból lelankadó srácot. Több szerepet alakító partnerei is mind szépen hozzájárulnak Jesper zavaros világának kialakításához, különösen szórakoztató a mindig kiváló Rába Roland, akinek hálás feladatok jutnak, többek közt fárasztóan földhözragadt nagybácsit és ripacs klubtulajdonost alakít.
Zságer-Varga Ákos zenéje ügyesen támogatja a helyszínek, hangulatok és tudatállapotok közti, fényváltozásokkal jelzett ugrálást, de akár még erőszakosabb, még több, még elementárisabb is lehetne. Egy másik közelmúltbeli Orlai-produkció ugrik be, a szintén a Jurányiban színpadra állított, a szétesett főhős pszichéjét vizuálisan szintén nagyon hatásosan megjelenítő Egy őrült naplója, amelynek kiemelkedő pillanata volt Keresztes Tamás looperes, kattant zenei magánszáma. Persze az a figura máshol végezte, mint ez. Azért egy kisebb összeomlás Jespernek is jut (rohadt farkasok!), de világos, hogy nem egy tragédiában vagyunk, a kamasznyüszögéstől indulva maximum negyedútig jutunk a tragédia felé, vagy addig se.
Tét nélküli ez itt akkor? Azt nem mondanám. Lehet, hogy minden generáció elveszett generáció addig, amíg be nem tagozódik az ún. normális felnőtt életbe, de ha így van, az máris szinte egyetemes érvényűvé teszi az előadást, másrészt, mint feljebb írtam, most hirtelen különösen érvényesnek, húsba vágónak és gyógyíthatatlannak tűnik a fiatalok elveszettsége. Az X generáció talán fásult volt, de, amikor ők voltak huszonévesek, még fel sem merült bennük például az, hogy talán az unokájuknak már nem lesz ivóvize. Az Y generáció meg már a bőrén érzi, hogy lassan az ábécé végére érünk. És ez különös súllyal terheli meg ezt az előadást (is).
