Az élsport visszásságairól és farkastörvényeiről szól az Orlai Produkció legújabb előadása, a Tagadj, tagadj, tagadj, amelyet nemrég mutattak be a Hatszín Teátrumban. A Jonathan Maitland brit drámaíró sikerdarabjából készült átiratot fantáziadús díszlettel és frappáns rendezői megoldásokkal vitték színre.
Sztarenki Dóra, Lovas Rozi és Ullmann Mónika 20170924 Sztarenki Dóra, Lovas Rozi és Ullmann Mónika hatásosan ábrázolja a győzelem hátterében zajló drámát (Fotó: Takács Attila)
Viszonylag kevés olyan művészeti alkotás létezik, amely a sportról szól, a drámaírók pedig szinte sosem nyúlnak ehhez a témához. Pedig az élsportolók élete, az általuk meghozott áldozatok és az állandó pszichés nyomás mögött sokszor olyan emberi drámák húzódnak meg, amelyekről érdemes lenne beszélni. Ez a gondolat vezette Jonathan Maitland brit sikerszerzőt is, amikor megírta Tagadj, tagadj, tagadj című darabját, amelyben a csalás és a dopping témáját járja körbe egy női rövidtávfutó karrierjének elbeszélésével. Ennek magyar átiratát múlt szombaton mutatta be az Orlai Produkció a budapesti Hatszín Teátrumban Szabó Máté rendezésében. A humoros, ám mégis komoly témákat feszegető, sok szempontból tabudöntögető előadás olyan kérdéseket feszeget, mint hogy lehet-e még tisztán győzni egy világversenyen, csalásnak számít-e egy olyan módszer, amely erkölcsileg kifogásolható, de még nem illegális, valamint hogy miképp jut el egy élsportoló a doppingszerek használatáig.
A dráma a nem túl távoli jövőben, 2026-ban játszódik. A főszereplő, Eve (Lovas Rozi) egy viszonylag sikeres – ugyanakkor még nem világelső – sportoló, akinek legnagyobb álma, hogy egyszer ő nyerje meg az olimpiát. Teljesítménye azonban egy ponton megreked, eredményei a befektetett munka ellenére sem javulnak. A siker érdekében új edzőt fogad fel (Ullmann Mónika), aki nemcsak a versenyszellemet erősíti benne, hanem fokozatosan arra is ráveszi, hogy bizonyos „természetes” módszerekkel fokozza a teljesítményét. A rövidtávfutó a győzelemért félreteszi félelmeit és morális kétségeit, ám egy versenytársa (Sztarenki Dóra) közben mindent megtesz azért, hogy leleplezze a csalást, s a média is össztűz alá veszi.
A darab magyar átirata több szempontból is izgalmasra sikerült: Zöldi Gergely fordítása megőrizte az eredeti szöveg közvetlenségét és humorát, Ondraschek Péter fantáziadús, futurisztikus díszlete pedig lehetővé tette, hogy egyszerre jelenjen meg a színpadon a futópálya víziója és a sportolók élettere. Az innovatív tér pedig a rendező, Szabó Máté számára is megkönnyíthette az események megjelenítését, kreatívan oldotta meg a kihívásokat, s legtöbbször a néző absztrakciós képességére építve „közvetítette” a versenyeket. Az előadás előnye az is, hogy nem ítélkezik, hanem több nézőpontból is megjeleníti a felvetett problémákat, s a válaszadás helyett inkább erkölcsi dilemmákat fogalmaz meg. Mindez az átgondolt színészi alakításoknak is nagyban köszönhető: Ullmann Mónika hatásosan formálja meg a cél érdekében mindent bevető, manipulatív edzőt, Lovas Rozi remekül ábrázolja a dilemmáival küszködő, a győzelemért mindent beáldozó sportolót, Sztarenki Dóra pedig erős és magabiztos ellenfélként tűnik fel a színpadon.
A felvázolt emberi sorsok mögött pedig súlyos morális kérdések húzódnak meg. Az igazság és hazugság, a csalás és a tisztességes játék, a legális és az illegális ellentétein túl felmerül például, hogy egy élsportoló, aki az egész életét feladta a győzelemért, meddig képes elmenni a sikerért. Érdemes-e például meghalni az aranyéremért? És mi lesz a győzelem után? A Tagadj, tagadj, tagadj elgondolkodtató színpadi kísérlet, amelyben a bűn, a csábítás és a manipuláció ábrázolása nyomán felvetődik, hogy van-e egyáltalán értelme a világ legjobbjának lenni ilyen áron.
Forgách Kinga
