Mi történik, amikor a sokszor emlegetett megállíthatatlan erő, a változás és a mozdíthatatlan tárgy, az állandóság találkozik? Megáll az idő. Megáll az idő, négy teljes napra. És „lepkecsillagok” robbannak szét az éjszakában. Ezt a lassú robbanást mutatja be nekünk az Orlai Produkció és az Óbudai Társaskör együttműködésében készült előadás, amely július 29-én debütál. Ha nyáron nem sikerül elcsípnünk Szentendrén vagy Balatonföldváron, szeptembertől megnézhetjük a Belvárosi Színházban!
Életünk egy pontján mindannyian, akik hisszük, hogy a szabadság örökké tart - és éljük a csavargó világpolgárok életét – szembesülünk azzal, hogy a boldog elköteleződés is érhet annyit, mint az életen át féltve őrzött függetlenségünk. Robert Kincaid 1965-ben találkozik ezzel a felismeréssel egy poros amerikai kisvárosban.
Életünk egy pontján mindannyian, akik hisszük, hogy az elköteleződés, a család és a ragaszkodás azok, melyek lényünk alapvető pillérei, szembesülünk azzal, hogy az állandóság egyhangúságában, a hűség nemességének ajándékozott éveink alatt eltűnt a szabadságunk. Francesca Johnson 1965-ben ébred rá, hogy talán nem Olaszország - évekkel ezelőtti - elhagyása volt élete legnagyobb kalandja.
„A régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de jó álmok voltak.” – Idézi kissé félszegen a váratlan, érett kori szerelem első felismerésének zavarában László Zsolt, aki most is karizmatikus és legalább olyan vonzó, ahogyan Francesca festi le naplójában Robertet: „Valahogy minden erotikus lett, amihez Robert Kincaidnek köze volt…”
A történetet talán nem kell bemutatni, hiszen egy korszak és egy nemzedék, sőt nemzedékek filmje lett a Robert James Waller könyvéből készült, A szív hídjai című film Meryl Streep és Clint Eastwood főszereplésével. Az olasz háziasszony és az amerikai fotós találkozása, amely a legkevésbé sem véletlen, hiszen addigi életük összes döntése kérdőjeleződik meg egyetlen, mindent elsöprő szerelemben, amelyet összesen négy napjuk van kiteljesíteni. De vajon mit jelent egy szerelem kiteljesedése? Szükségszerűen addigi életünk gyökeres változásával jár együtt? És ha igen, milyen formában.
A nálunk először Udvaros Dorottya és László Zsolt főszereplésével készült darab erre nem keres választ. Csak megmutat. Csupán elmesél. Egy történetet, amelyre titokban talán többen vágyunk, mint ahányan be mernénk ismerni magunknak. Novák Eszter rendezése nagyban idézi a filmet, nem változtat sokat a biztos alapokon, és jól teszi. Ez a találkozás önmagáért beszél, nem kíván korszerűsítő, avantgárd bravúrokat. A szaxofonos Vázsonyi János és a Szamosi Zsófia – Chován Gábor kettős játszik Udvaros Dorottya és László Zsolt alá, tökéletes egyensúllyal festve meg a hátteret a kontrasztos főmotívum mögé.
A színészválasztás nem egészen egyértelmű, hiszen az egyébként fantasztikus Udvaros Dorottyán látszik a javára eldőlő korkülönbség, és az, hogy talán ő sem hiszi el magáról, hogy kell ennek a férfinak, s ettől valahogy az egész kettős mintha kissé kínossá válna. Végig pontosan tudom, hogy Udvarost látom a színpadon, a szokásos színészi eszközeivel és hanglejtéseivel, nem pedig Francescát. Nem igazán érződik a szükséges kémia, bár az alaptörténet elviszi magát a saját vállán is. A film után hiányolom Clint Eastwood időskori szépségét és Meryl Streep báját. Így marad nekünk László Zsolt mindig pontos, mindig nagyon erőteljes jelenléte, zsongító hangja és Robertje, aki hiteles az első, tétova lépésektől az utolsó megtört pillanatokig. Maradnak megható könnyei és megkapó érintései, Szamosi Zsófia valóban hiteles magára ébredése, és Vázsonyi János varázsos szaxofon szólói. Chován Gábor felel a káromkodós humor-vonalért, a kamasz fiú méltatlankodásának esetlen bemutatásáért, amit tökéletesen hoz öltönyben és nyakkendőben, a kezdeti kelletlenség után egyre nagyobb érdeklődéssel, majd részvéttel a képlékeny múlt iránt.
Mit tesz, mit tehet az elkötelezett háziasszony és feleség, két kamasz édesanyja, amikor az álmai megvalósulni látszanak? Mit tehet egy férfi, aki egy nő döntésének van kiszolgáltatva, életében először? Mit tehet a két gyerek, akik egyszerre ráébrednek: egészen mást örököltek anyjuktól, mint amire valaha számítottak volna? Felszabadító vagy lesújtó a felismerés: most az egész életük megváltozik…
Nem kapunk jó választ, mint ahogyan a való életben sincsenek jó, igaz és helyes válaszok. Csupán emberi válaszok vannak. A mi válaszaink, a mi választásaink. Robert Kincaid és Fracesca Johnson választásai.
