Meryl Streep helyett Udvaros Dorottyát láttuk a Belvárosi Színházban A szív hídjai főszerepében. És örültünk, hogy láttuk. A Kultography írása A szív hídjairól.
Romantikus hajlamú háziasszonyok és zsebkendőgyárosok kedvenc regénye a Madison megye hídjai, amely a magyar fordításban még ennél is egyértelműbb címet kapott. A szív hídjai, amely csaknem húsz éve, a Clint Eastwood rendezte filmfeldolgozás révén vált ismertté egy néhány napig tartó, ám egy életet meghatározó találkozás drámája: Francescához, az iowai farmon unalmas életet élő középkorú olasz nőhöz egyszer csak betoppan a National Geographic világlátott fotósa, aki a már említett hidakról készít fotósorozatot. Szerelmük a sírig tart, mégis a sírig titokban marad – és ezt a néző az első pillanattól tudja, az első pillanattól készítheti azokat a zsebkendőket.
A nyáron bemutatott, kőszínházban pedig a Belvárosi Színházban debütáló feldolgozás sem bonyolítja túl a dolgot: a Novák Eszter rendezte darabnak mindössze négy szereplője van – az Udvaros Dorottya által megformált Francescán és a fotóst alakító László Zsolton kívül Szamosi Zsófia és Chován Gábor –, ők is egy lecsupaszított színpadon, gyakorlatilag szó szerint követik a film párbeszédeit és dramaturgiáját. Ettől persze még működik a dolog, sőt, semmivel sem rosszabb, mint Meryl Streep és Clint Eastwood párosa. Pedig – mondhatnánk –, a két színészóriás igazán feladta a leckét. Ám most, hogy a darab után újranéztük a filmet, meg kellett állapítanunk, lehet, hogy Meryl Streepet többen ismerik a világban, de Udvaros Dorottya méltó társa a szerep megformálójaként. És kimondottan szimpatikusabb: Meryl Streep bágyadt mosolyát simán feledteti, ahogy Udvaros gond és mindenféle smink, ruha vagy más trükk nélkül hiteti el, hogy éppen húszéves egyetemista, tele élettel és reményekkel, vagy negyvenes, reményvesztett háziasszony. László Zsolt méltó partnere ebben, szóval, aki ellátogat a Károly körútra, készítse be előtte a zsebkendőt.
Ennek ellenére senki ne számítson persze élete legnagyobb színházi élményére, ám ez nem a főszereplők hibája. Nem is az a gond, hogy nem látjuk azt a sokat emlegetett hidat. Nem is az, hogy mást se nagyon. Csak hát nem szabad elfelejteni: Robert James Waller regénye nem a világirodalom csúcsa. Szomorú őszi estékre azonban kellemes kikapcsolódás lehet, pláne, hogy utána el lehet gondolkodni: mi vajon hol dobtuk el a saját boldogságunk kulcsát.
