Vannak előadások, melyek egykoron és ma is érvényes társadalmi problémákra világítanak rá. Kérdéseket fogalmaznak meg, és vagy megpróbálnak ezekre válaszokat adni, vagy felpiszkálják a nézőket, hogy utána mindenki magában, esetleg a baráti társaságában vitathassa meg, igaza volt-e a szereplőknek.
Azonban ha nem jó eszközhöz nyúlnak a színházi alkotók, akkor hamar lebukik ez a szándék, a sok direkt utalás, aktualizálás elnyomja a darabot, amiből készült, és ahelyett hogy betakarózva a varázspaplanba, egyfajta éber álomvilágba merülnénk, a folytonos tűzijáték pont a lényegi pillanatokban ébreszt fel, és vakít el minket.
Egy előadás azonban nem csak attól lehet aktuális, ma is érthető és átérezhető, ha a szereplők ismert márkákról beszélnek, politizálnak vagy a hétköznapi életünket ideig-óráig foglalkoztató témákat boncolgatják. Attól is erős, magával ragadó és mai lesz egy előadás, ha őszinte. Sőt, ekkor lesz csak igazán feledhetetlen. Bár egy látványos ugrást vagy egy jó poént könnyebb felidézni, elmesélni, mind hamar kikopik, míg a megfoghatatlan színházi élmény hosszú időre ott hagyja nyomát a nézőkben.
A Három esős nap nem Magyarországon játszódik, még csak nem is a huszonegyedik században. Szereplői jobban élnek, mint hazánk átlagemberei. Látszólag semmi gondjuk, nincs kapaszkodó, amit megfogva bármelyikükkel is együtt tudnánk menni. Mégis együtt lehetett érezni velük minden pillanatban, és itt mutatkozik meg a rendező, Novák Eszter, valamint a három színész, Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán zsenialitása, hogy minden társadalmi különbözőség, minden skatulya eltűnik.
Kíváncsivá tettek, elkezdtek érdekelni a figurák, az egymáshoz való viszonyuk és egy idő után azt vettem észre magamon, hogy külső szemlélőként, de mégis egyfajta negyedik jó barátként követem figyelemmel, mind a múltban a szülők, mind a „jelenben” a gyerekeik életét. Mi nézők vagyunk azok, akik tudják, a gyerekek mire nem fognak rájönni, tudjuk, mit vesztettek azzal, hogy a szülők halála és az egyetlen írásos emlék, a notesz elégetésével már nincs senki és semmi, ami választ adhatna a kérdéseikre és gyógyír lehetne a most feltépett és lüktető sebekre.
Nincs nagyhalál a színpadon, nincs karikatúra, nincs semmi extravagáns, csak a tiszta érzelmek, mindezt finoman, érzékeny rendezésben. Három eltérő játékstílusú és habitusú színész lenyűgöző kooperációja, amiben egyikük sem dominál a másik felett, egyenrangú partnerként segítik és támogatják egymást. Akkor is hatnak ránk, ha csak ülnek a színpad szélén, csendben, hosszú percekig. Ha pedig nincs valamelyikük színen, érezzük a hiányát. Nem csak jelmezben, de játékban is remekül elkülönül a két idősík, a színes, mintás, érzelemdúsabb és boldogabb múlt, valamint a merevebb, kimért és egyszínű jelen, ahol az érzéseket is mintha elfojtanák. A színészek az átöltözés után más emberként lépnek vissza a színpadra, nem a gyereket, hanem a szülőt látjuk, remek minden váltás.
Ez volt rövid időn belül az Orlai Produkciós Iroda ötödik olyan előadása, amit a legjobban a biztos, tudatos kísérletezéssel lehetne jellemezni. Kísérletezés, mivel folyamatosan keresik és feszítik a hazai, standard színházi kereteket, mind témában, mind kivitelezésben. Az egyik ilyen „szokatlanság”, hogy zsinórban a sokadik előadásukat játsszák szünet nélkül, és én ennek a tendenciának kifejezetten örülök, mert megszakítás nélkül nyújtja a legteljesebb élményt egy színpadi produkció. Biztos pedig abból a szempontból, mert minden témához megtalálják a hozzáillő rendezőt, színészeket, látványvilágot, formanyelvet és helyszínt.
A Dühöngő ifjúság, a Varsói melódia, a Mi és Ők és a Három esős nap együtt olyan ívet mutat és olyan egységet alkot, amire azt is mondhatnánk, hogy tiszta Amerika, de csak szeretnének ilyen előadásokat nézni a tengerentúlon.
