Ennek a világhírű színdarabnak 1979 novemberében tartották az ősbemutatóját Londonban, a National Theatre-ban. Azonnal kasszasiker lett, aminek az a legbiztosabb jele, hogy öt évre rá filmváltozatot is készítettek belőle, amit Milos Forman rendezett, és 8 Oscar-díjat kapott. Hazánkban is se szeri, se száma a premiereknek, a legutóbbit most június 18-án láthatta a pesti közönség. Középpontjában az egyetemes zeneirodalom egyik kiemelkedő személyisége, az 1756-tól 1791-ig élt osztrák Wolfgang Amadeus Mozart és a „két tucat egy pár” kategóriába tartozó, 1750-től 1825-ig élő olasz Antonio Salieri áll. Az Amedeus nem dokumentumjáték, hanem fikció, azt nem lehet kijelenteni, hogy témája és cselekménye köszönő viszonyban sincs a valósággal, számtalan eleme tény, még főmotívumának, kettejük rivalizálásának és gyűlölködésének is van némi realitása, de a többi mégiscsak „kitaláció”. A mérgezésről szóló legendagyártást maga Salieri kezdte, amikor önmagát Mozart gyilkosának nevezte, Alekszandr Puskin színdarabjában, Rimszkij-Korszakov pedig operájában tartja életben ezt a mendemondát.
Peter Shaffer is erre az ellenségeskedésre hegyezi ki drámáját, de továbbmegy, ugyanis Mozart és Salieri ürügyén inkább példabeszédet mond a Teremtő által felkent muzsikusnak és az ügyes, zenés mesterembernek a szembenállásáról, harcáról. Míg zenéjével az egyik a mennyei Úrnak akar tetszeni, addig a másik a földieknek. Saját idejében mindig az utóbbi jár jól, ő kapja a zsíros állásokat, díjakban, kitüntetésekben megnyilvánuló anyagi, erkölcsi elismeréseket. Az utókor azonban könyörtelen, a talmi kihullik az idő rostáján, az igazi érték azonban fennmarad, sőt egyre fényesebben ragyog. Az Amadeusban Mozart tehetségét saját korának vezetői nem méltányolják, csak a korlátokat feszegető, azokon átugró, túlfűtött, éretlen, időnként idióta módjára viselkedő kamaszt, majd az idő előrehaladásával, a gondok-bajok ránehezedésével, családja eltartásáért kuncsorgó elviselhetetlen frátert látják benne. Csupán Salieri méri fel, hogy ez az infantilis kölyökből krakéler alakká változó ember az Örökkévalónak komponál, csak neki akar a kedvében járni. Shaffer Salierije nem az ördögtől való szimpla gonosz, egyfolytában gyötrődik, érzi ugyan a másikon a kiválasztottak erejét, magasabb szellemének kisugárzását, de féltékenységéből, önzésből ott tesz keresztbe neki, ahol csak tud. A legszomorúbb az egészben, hogy Mozart vak, nem veszi észre Salieri jóságba bújtatott, valójában ellene folyó aknamunkáját, gyermekded őszinteséggel viszonyul hozzá. Az Amadeus összes karaktere valamiféle „agybéli” deficittel jár-kel, Constanze Weber, Mozart felesége könnyen kapható, buta fehérnép, aki pár fillérért képes még Salierinek is felajánlkozni. II. József sem lát az orránál tovább, nem az a felvilágosult uralkodó, ahogyan a tankönyvek írják, tanácsadói és hivatalnokai mind egy szálig fafejű, ostoba, kicsinyes férfiak. Wéberné pedig undok anyós-panelekből álló vén szipirtyó, Leopold Mozart pedig nevetséges, zavart elméjű öregúr. Az Amadeus olyan, mint egy hamísítatlan, elidegenítő hatású Brech-dráma, a néző senkivel nem tud azonosulni, egyik szereplőt sem képes szeretni, mert mindegyiknek valamiféle „beütése” van.
Varga Járó Ilona jelzésértékű díszletének középpontjában olyan gurulós, betegszállító ágyra hajazó alkalmatosság áll, ami több funkciót tölt be. Kiss Julcsi jelmezei visszaadják a szereplők tulajdonságait, a bolondos Mozartot az akháj harcosok forgós sisakjára emlékeztető parókája fejezi ki, a kalapos királyt makulátlan fehér ruhája. Az intrikus Salieri lezser ingben, Constanze pedig szexis, elől nyitott ruhában szaladgál le és fel. Egyedül Stanzi anyja és Mozart apja hord korának megfelelő kosztümöt. A színészek most is a helyzet magaslatán állnak. Nagyszerűen teljesítenek! Le a kalappal előttük! Még így is kiemelkedik közülük a címszerepet alakító Keresztes Tamás. Az éretlen sihedert, a megtört, a sors által alaposan meggyúrt beteget állítja a nézők elé meg azt a Mozartot, aki Isten adta tehetségének talentumait a jó szolga ügyességével kamatoztatja. Kulka János a tőle elvárt és megszokott profizmussal hozza az álnok és undok Salierit. A közönséges és kihívó Constanzét Lovas Rozi remekül formálja meg. Murányi Márta Katherina Cavalieri énekesnőt minden kritikát kiálló módon viszi fel a színre, egyszerre csodás hangú koloratúrszoprán és remek színésznő. Egri Márta szerepeit most is mesterien jeleníti meg. Kaszás Gergő a szűk látókörű császárt elismerésre méltóan személyesíti meg. Fodor Tamás és Tamási Zoltán hibátlanul játssza a bécsi udvar korlátolt potentátját.
Zöldi Gergely a ma nyelvhasználatát tükröző új fordításában élvezheti a közönség az Amedeust. Szikszai Rémusz pedig pergő, az első perctől az utolsóig igen magas színvonalú előadást rendez, amiben minden a helyén van. A közönség pedig elgondolkodhat, hogy az első- és a másodrendű tehetség csatájában – akkor és most – melyikük a győztes és ki a vesztes.
