Peter Shaffer: Amadeus című színművét Szikszai Rémusz (Varga Imre felvételén) nagyszerű rendezésében és Zöldi Gergely új fordításában az Orlai Produkciós Iroda mutatta be a Belvárosi Színházban. A remek előadás szereplői: Kulka János, Keresztes Tamás, Egri Márta,Fodor Tamás, Kaszás Gergő, Lovas Rozi, Murányi Márta és Tamási Zoltán.
A Liverpoolban született (*1926) Sir Peter Levin Shaffer angol drámaíró (képünkön) az 1956-ban, John Osborne-nal induló „dühös fiatalok” írógenerációhoz tartozik. „Valamennyi kortársánál többet őriz meg a drámai formák hagyományos eszközeiből. A totális színház modern megvalósítására törekszik, ahol szöveg, zene, játék, jelmez és maszk együttesen kell, hogy megajándékozza a nézőt a színpad mágikus rituáléjának intellektuális és vizuális élményével” – írja róla a Világirodalmi Lexikonban Koczur Gizella. Magyarországon is ismert darabjai az Útvesztő, az Equus, a Ki megy a nő után?, a Black comedy (Játék a sötétben) és természetesen az 1979-ben írott Amadeus, amellyel 1981-ben elnyerte a legjobb színdarabnak járó Tony-díjat.
A darabot nálunk Vajda Miklós fordításában a Vígszínház játszotta először 1982-ben, Kapás Dezső rendezésében, Gálffi Lászlóval és Tordi Gézával; híres letta szolnoki, Szikora János által rendezett 2001-i előadása is Alföldi Róberttel és Darvas Ivánnal a fő szerepekben. Milos Forman 1984-ben 8 Oscar-díjat nyert amerikai filmet rendezett belőle, melyet nálunk is hatalmas sikerrel vetítettek. Ebben Tom Hulce és F. Murray Abraham alakította a két zeneszerzőt.
Peter Shaffer olyan drámát írt, amely bizonyos tények felhasználásával, de lényegében egy fikcióra épül: arra, hogy Wolfgang Amadeus Mozart (1756–91) halálában kortársának és vetélytársának a bécsi udvari zeneszerzőnek, az olasz Antonio Salierinek (1750–1825) is része volna. Szikszai Rémusz rendező egy interjúban erről így beszél: „Tudjuk, hogy Salieri tanítványa volt Beethoven, aki már híres zeneszerző, mikor Salieri Bécsben haldoklik. (Mozart, ugye, akkor már rég halott.) Beethovennak, mivel nem hallott, beszélgetőfüzetei voltak. Egy ilyen füzetben olvasható: Bécsben az a pletyka, hogy az öreg Salieri megbolondult, és azt állítja, hogy ő mérgezte meg Mozartot. Ez a pletyka, amit senki nem hisz el természetesen.” Valószínűleg innen veszi a történetet Puskin is, amikor 1830-ban megírja a Mozart és Salieri című drámáját, amelyet 1897-ben Rimszkij Korszakov operalibrettóként is felhasznál. Később, amikor Shaffer a Mozart–Salieri-viszonyt megírja, természetesen nem tényeket ír meg a darabban, de akár lehetett volna így is. „Azt szokták mondani, hogy a színház nem feltétlenül az élet, hanem az, ami lehetne” – mondja a rendező.
Az előadás úgy kezdődik, hogy az idős Salieri (Kulka János) a bolondok házában maszkos venticello kórustól körülvéve bevallja a nézőknek, hogy féltékenységből ő mérgezte meg Mozartot, hogy megszabaduljon zseniális vetélytársától, majd elvágja a saját torkát. Amit ezek után látunk, lényegében ennek kifejtésére, magyarázatul szolgál.
A 18. században vagyunk, Salieri, a császári udvari zeneszerző még nem is találkozott személyesen az ifjú muzsikussal, de már hallott róla, és figyelni kezdi a zenéjét, mert egyre jobban felismeri benne az isten áldotta tehetséget. Egy udvari fellépésen történik meg a személyes találkozás, ami mély csalódást a számára, mert az alacsony sorból jött Mozart (Keresztes Tamás) faragatlan, már-már infantilis viselkedése és önteltsége megbotránkoztatja. Mozart állandóan a menyasszonyát, Constanze Webert (Lovas Rozi) hajkurássza és tiszteletlenül nyilatkozik másokról. II. József császár (Kaszás Gergő) mégis kedveli a zenéjét, tehetségesnek tartja, és az udvar figyelmébe ajánlja.
Salieri egyre inkább felismeri önnön muzsikusi középszerűségét, pörölni kezd az istennel: miért erre a méltatlanra és nem őrá pazarolta a zsenialitás ajándékát? Megfogadja, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a fiatalember érvényesülésének útjába álljon. Csakhogy ez nyíltan nem megy, de hatalmánál fogva befolyása van arra, hogy ki juthasson nemesi tanítványokhoz, mit és hogyan engedélyezzenek az ő véleményezésével stb. Mozart megnősül, de ebben és sok másban is konfrontálódik az apjával, Leopold Mozarttal (Fodor Tamás), aki szerint komponálásból nem lehet megélni, csak tanítványokból. A házaspár között is sok a veszekedés, amit Weber asszony (Egri Márta) is szít, mert Mozart nem épp monogám, még Salieri tanítványával, szeretőjével, a kor leghíresebb szoprán énekesnőjével, Katherina Cavalierivel (Murányi Márta) is viszonyt kezd. Csak azt nem veszi észre, hogy Salieri valójában nem segítője, sőt egy „névtelen adományozó” által fizetett cseléd (Egri Márta) segítségével még kémje is lesz a Mozart-háznál. Mozart hiába ír jobbnál jobb műveket, ellenfelei mindig találnak benne hibát, pl. az opera főintendánsa, Franz Orsini-Rosenberg gróf (Tamási Zoltán) egy balettnek nevezett betétet akar a császári rendeletre hivatkozva kivetetni a Figaró házasságából, Gottfired van Swieten báró (Fodor Tamás) pedig egyenesen azzal vádolja, hogy elárulta a szabadkőművességet azzal, hogy a Varázsfuvolában felfedte titkait. A zeneszerzőt mindez dühíti, mert meg van győződve róla, hogy ő írja a legjobb muzsikát.
Salieri – hiszen ért a zenéhez – egyre kétségbeesettebben látja, hogy kettejük muzsikája a zsenialitás és a középszer párharca. Megpróbálja megzsarolni Constanzét, hogy legyen a szeretője, de közben megpróbálja kiéheztetni vetélytársát. Egy nap egy titokzatos álarcos képében Requiem írására béreli fel Mozartot, akinek egyre fogyó egészségét felőrli az éhezés és a túlhajszolt munka – és belehal. Csakhogy az ármánykodás és a tehetetlenség, hogy őrá végül is a feledés vár, Salierit őrületbe kergeti, így jut el évek múlva a bolondok házában az arzénnal elkövetett gyilkosság beismeréséhez, majd a saját öngyilkosságához.
Salieri tragédiáját tehát több tényező is befolyásolja, miközben a saját pozícióját, egzisztenciáját veszélyeztető fiatal vetélytárs felbukkan. Kora csak egy csodagyereket, ügyes virtuózt, a kulturális látványosságot látott Mozartban, a hívő Salieri rögtön felismeri: ilyen muzsika kizárólag isteni sugallatra születik. (Ha ehhez hozzávesszük, hogy később bizonyára tanítványa, Beethoven zsenialitását is meg kellett lássa, még inkább indokolt az isteni büntetése, hogy beleőrüljön önnön középszerűségébe.) Salieri elismert, és ünnepelt muzsikus, és ha nem jön Mozart, jó ideig meg is maradhatott volna ebben a tudatban, ha később nem róla emlékezett is volna meg az utókor, mint meghatározó tényezőről. Csakhogy éppen neki kell felismernie a tehetségbeli legyőzetését, mielőtt más is rájön. A darabbeli Mozart faragatlansága még inkább mélyíti a szakadékot, hogy a zsenialitás adománya nem ezen múlik. Salierit, mint férfit is megalázza, hogy vetélytársa és szeretője is összejönnek, óhatatlan tehát a bosszú gondolata. Mint mindenkinek, neki is hajbókolnia kell a császár előtt, de ez csak címekkel, kinevezésekkel jár, ettől ő nem fog jobbat alkotni, mint tisztességes iparos munkákat. Ha Salieri nem volna jó muzsikus, talán fel sem ismerné Mozart zenei fölényét. De hogy egy nyegle kamasz győzze le, aki még pro forma sem tiszteli, az már tűrhetetlen a számára.
Szikszai Rémusz színész-rendező olyan előadást akart rendezni, amely elüt mind a film, mind a korábbi előadások felfogásától, ezzel nem negligálva őket, de egy új olvasatot adva az egésznek. Mindenekelőtt Zöldi Gergellyel újra fordította a szöveget, amely mára kissé porosnak és túlterjengőnek hatott számára. Ezzel a szöveggel Mozart és Constanze szájába sokkal anakronisztikusabb mondatokat tudott adni, melyek mai szlenggel és obszcenitással érik el ugyanazt a hatást, amit Shaffer ugyancsak nem korabeli, de annál azért korhűbb szövege jelent. Olyan ez, mint napjaink új Shakespeare-magyarításai Nádasdy Ádámtól, vagy Varró Dánieltől.
Szikszai színpada meg sem próbál korhű lenni. Tükörfalakkal és -ajtókkal veszi körül a játékteret, amelyben, aki belenéz, mindenekelőtt Salieri, önmagával szembesül. Ez azt vonja maga után, hogy a néző ráérez: az egész előadás Salieri lelkében zajlik, annak kivetüléseit látjuk. Varga Járó Ilona rafináltan egyszerű díszletelemei így a kinn és benn érzetét egyszerre keltik, amihez hozzájárulnak bizonyos további elemek is. Van egy furcsa futurisztikus elektromos szék-ágy, amely végképp minden és semmi konkrétat nem fejez ki. Olyan, mint egy masszírozó és egy kórházi speciális ágy keveréke, amelyen sok minden történik, lehet tologatni, emelni, süllyeszteni, megdönteni. Hasonló kellék egy tologatható elektromos zongora, amelyen valóban játszanak, de szolgálhat ágyul is a szeretkezéshez, sőt a végén Mozart testét, mint a bonctermi tepsit, azon lehet betolni a falba. Egy harmadik gurulós elem egy rácsos emelvény, amely mögött Cavalieri énekelhet, de amelybe akár hárman is beférnek. Ezek rettentő szürreális játékteret adnak, így a valós és abszurd egyszerre van jelen a színpadon.
Ugyanezt a filozófiát követik Kiss Julcsi jelmezei is. Miközben Salieri végig mezítláb, kortalan ingben és nadrágban játszik, akár a bolondok házában, akár az udvari körökben látjuk őt, s legfeljebb néha egy maszkkal takarja arcát, a többi szereplő ruhája igen eklektikus. Mozart szinte végig kort idéző, díszes jelmezben van, hol parókával, hol a nélkül, Constanze viselete inkább csak jelzésszerűen kort idéző, Mozart apja pedig szinte Willy Loman ügynöki táskáival, kalapjával érkezik. A venticelli maszkosok öltözéke valamiféle keveréke a kísérteteknek és a karneváli alakoskodóknak. Tehát a néző itt is egyszerre van a maga korában, a 18. században és az időtlenségben.
Mindez azt mutatja, hogy a rendező igen határozott, átgondolt értelmezéssel nyúlt a játék minden eleméhez, és ami ennél sokkal fontosabb, meg tudja győzni a nézőt arról, hogy mást is kell lásson, mint amit a puszta szöveg sugall. A rendezés külön érdekessége nem egyszerűen a multikulturális felfogás, hiszen a próza, a zene, a mozgás sok előadásban jelen van. Wagner Puskás Péter zenei vezető segítségével azok a zenedarabok, amelyekről szó van, fel is hangzanak. Így a közönség nem csupán hallja, hogy miről van szó, hanem Salieri értő zenészi rajongásával kap zenei élménytámogatást ahhoz, hogy itt most miről beszélnek, mit kell meghallani ebben a csodás muzsikában. Így a zene nem csupán aláfestő, hanem értelmező funkciót is nyer. De Szikszai ennél tovább is megy: helyenként minimal art zenét varázsol a szövegekből.
Már az elején, amikor a maszkosok körülveszik Salierit ízelítőt kapunk ebből a ritmusos, szöveg-zenéből, de van olyan jelenet is, ahol négy szereplő úgy mond egyszerre prózai szöveget, ahogy az operában azt énekelni szokták, hol itt, hol ott erősödve fel egy-egy szó, mondat. Még olyan rész is van, ahol a mondott szöveg szinte érthetetlen, nem jól hallható, mert a tartalmánál fontosabb a ritmusa, lüktetése, „zeneisége”. Hihetetlenül érdekesek ezek az akusztikus játékok, amelyek a rendezői szándék tudatosságát bizonyítják.
Szikszai hasonlóképp bánik a mozgással is, különösen, mikor az ember szokatlant lát. Van Mozartnak egy részeges némajátéka, ami azért is meglepő, mert a mai színpad már ritkán mer élni ezzel a commedia dell’ artéból és pantomimból jött színészi eszközzel, tehát nem elkoptatott. Máskor egy nagy körözéssel fut körben, szavai alig érthetők, de ez is tudatos művészi eszköz, mellyel a kísérleti színházak, ahol Szikszai is otthonos, (most épp a Vádli Alkalmi Színházi Társulás vezetője is) gyakrabban élnek, mint a szokott polgári előadások. Ha az ember csak egy ilyen elemet látna, zavarba jöhetne, de így, együtt ez a sok formabontás azt bizonyítja, mennyire korszerű, tudatosan modern ez az előadás anélkül, hogy a korábban látottakat negligálná. Sőt, aki ismeri a film és más előadások értelmezését, az tudja csak igazán érteni ennek a darabnak és ennek a bemutatásnak az érdemeit.
Szikszai játékostársai is tökéletesen értik ezt az egyszerre konkrét és egyszerre elvont nyelvet. Kulka János Salieri eljátszásával ismét nagy építőkövet tett színészi életművéhez. Szinte lehetetlen végig szemmel tartani azt a sok apró rezdülést, hangsúlyt, szemvillanást, vagy néma figyelmet, mellyel végig kíséri az előadás minden pillanatát. Ahogy egyszerre tudja élvezni a zenét és szenved is tőle, hogy ezt nem ő írta, ahogy küzd benne a lelkifurdalás, az irigység és bosszúvágy, azok kivételes pillanatai az előadásnak.
Keresztes Tamás nem csupán érzékeny színész, de – lévén autodidakta muzsikus –, maga játssza a darabbeli zongoradarabokat. Így Mozart habitusa még hihetőbbé válik általa. Ebben a szerepben nagyon nehéz, hogy a zeneszerzőben megbúvó zsenit és őrületes egót hogyan játssza el valaki, úgy, hogy az ne váljék ellenszenvessé – legfeljebb Salieri számára. A kezdetben inkább bujálkodási vágyával feltűnő emberen fokozatosan uralkodik el a bizonyítási kényszer és a falakba ütközés realitása, mígnem rengeteg megalkuvó hajbókolás és kérvényezés után Mozart már teljesen az alkotásnak kezd élni. Felejthetetlen jelenet, mikor Salierinek diktálja tollba a Requiem még le nem írt részeit, és az agya jóval megelőzi a diktálás érthetőségi tempóját. Itt már szinte magán kívül dolgozik, utolsó erejével. Az a siheder, aki a darab elején még a szoknya után futkosott, most utolsó óráival versenyez. Salierin kívül csak ő tudja, mire képes, és ezért miken kell keresztülmennie. Keresztes játékában az infantilitásból egyre felnőttebbé érő, majd a halhatatlanságig eljutó alkotó minden szenvedése benne van.
Érdekes figurája a történetnek II. József. Nem jut el addig a zene megértésében, ameddig Salieri, de ráérez arra, hogy itt valami különlegesség akadt elébe. Ennek megfelelően engedékeny, ugyanakkor fukar is abban, hogy bőséggel adjon, hiszen tanácsadói mást sugallnak neki, és a császárnak el kell játszania a kegyest és mértéktartót is. Hiú ember. Kaszás Gergő játékában igen hihető az uralkodó zenei műveltségének határossága, ugyanakkor az is, hogy minden olyan legyen, ahogy ő szeretné.
Fodor Tamás két fontos karaktere a játékban Leopold Mozart és van Swieten báró. Az apa egyszerre képviseli a féltést, szeretetet és a generációs ellentétek egymás meg nem értését, a báró pedig azt a karaktert, aki egyszerre a rendszer kegyeltje és támadója is. Az apajelenetek inkább komikusak, hiszen ő az egyik ütközőpont a fia és menye között. A báró, mint a császári könyvtár vezetője kora „liberális értelmiségi ellenzékének”, a szabadkőművességnek vezetője, aki mind Mozartot, mind Salierit beszervezte, mégis magas pozíciót visel az udvarban, tehát óvatos és simulékony, hiszen haszonélvezője mindennek. Ezt is félti, mikor a Varázsfuvola kapcsán árulónak bélyegzi Mozartot.
Lovas Rozi üde jelenség a cserfes és butácska Constance Weber szerepében, aki egyszerre inspirálója és fékezője is párjának. Ő sem az a kimondottan hűséges típus, motiválója egyfelől a szexuális vágy, másfelől a megélhetés kényszere. Férjéért odadobná magát Salierinek, de el is hagyja, mikor megelégeli, hogy több haszna már nem lesz ebből a kapcsolatból, amely őt kezdetben az udvari körökig repítette, aztán meg a nyomorba taszította.
Murányi Márta énekművész (és a Hanem együttes tangóharmonikás énekese) játékának igen nagy előnye, hogy prózában és éneklésben egyaránt otthon van. Szopránként operaénekesi szinten adja elő a Mozart-áriákat, ugyanakkor el kell játszania a hiú és féltékeny nőt is. Katherine Cavalieri elkényeztetett művész, akinek jólesik a Salierivel való kapcsolat, de vágyik Mozart szerelmére is, hiszen ő is sikereinek másik kovácsa.
Egri Mártának három karakter is jutott. Ő alakítja az udvari kamarást, Constanze anyját és azt a cselédet is, akit Salieri küld kémkedni Mozartékhoz. Ez három egymástól eltérő figura, de a kiváló színésznőnek nem gond ezeket hitelesen életre kelteni egy estén belül sem. A kamarás lényegében egy szervilis udvaronc, Weberné egy szangvinikusabb érdekleső, a cseléd lefizetett alkalmazott, aki őrzi megbízója titkát.
Tamási Zoltán az operai intendáns szerepében ugyancsak egyfajta udvaronc, akinek jól jön a császári rendelet, hogy hatalmával élhessen. Mikor visszavonulót kell fújnia, értetlenül áll a parancs előtt, de teszi a dolgát. Valójában ő sem barátja Mozartnak. Tamási Zoltán jól alakítja a bürokrácia emez emberét. Amikor nem karaktert formálnak, a szereplők legtöbbje (Fodor, Kaszás, Tamási, Egri és Murányi) venticello szerepet is játszik maszkban.
Az előadás kapcsán dicsérnem kell még az Orlai Produkciós Iroda produceri tevékenységét is. Orlai Tibor nem egyszerűen pénzt ad produkciókhoz, de nagyon előre látó színházalkotó tevékenységgel látja meg a sikert darabokban, színészekben, rendezőkben, és jobbnál jobb előadások létrejöttét inspirálja, amelyek az anyagi és művészi sikert egyszerre meghozzák. Előadásai máraa magyarszínházi világ izgalmas tényezőivé váltak, s nem nehéz megjósolni, hogy az Amadeus előadása is hosszú sikerszériának néz elébe, amelyben a modern kísérleti és a hagyományos polgári színjátszás legjobb elemei egyszerre megférnek.
A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre. További előadások: június 18–25-ig folyamatosan, és remélhetőleg utána is, sokáig nézők ezreit fogja bevonzani a Belvárosi Színházba, vagy ahol éppen előadják. Én csak melegen tudom ajánlani, hogy ki ne hagyják, mert bár nem könnyű előadás, maradandó élményt ad!
