Egy régebbi előadás felújításaként az Orlai Produkciós Iroda november 12-én, a Spinoza Színház intim terében (Budapest, VII., Dob utca 15.) mutatja be Martin Sherman (képünkön) amerikai zsidó író „Rose – másrészt viszont” című, katartikus monodrámáját Vári Éva főszereplésével, a szabadkai születésű, Tel Avivban élő Ilan Eldad (Lengyel Iván) rendezésében.
Akik ismerik, tudják: a hely sajtossága, hogy az egykori pesti gettó területén, a zsinagógától pár lépésre van, s hogy előadás előtt vagy után akár egy jó színházi vacsorára sem kell máshová menni; azt is helyben kínálják. Ennél stílusosabb helyszínt és miliőt tehát keresve sem lehetett volna találni egy zsidó identitású színdarabhoz, amely egy Ukrajnából elmenekült, amerikaivá lett zsidó nő 20. századi odüsszeája, mert a hely szelleme kinek otthonos melegséggel, kinek „turisztikai kirándulásként” teljes élményt kínál a befogadáshoz.
Az előadás lényegében már abban a pillanatban megkezdődik, amikor a néző az éttermen átjutva belép a színházterembe, mert odabenn süvét ülnek. A süve ülés a zsidó szokások, hagyományok szerint a temetést követően veszi kezdetét, és hét napon át tart. Ennek az időszaknak az a célja, hogy a gyászoló egy időre el tudjon szakadni a mindennapoktól és az elhunyt emlékére tudjon koncentrálni. E hét alatt a gyászolók nem hagyják el a házat, a többiek jönnek hozzájuk vigaszt nyújtani, imádkozni, Tórát tanulmányozni, adakozni és minden egyéb olyat tenni, ami az elhunyt lelkéért szól. Imádkozás alatt a Kaddisht is elmondják. Az ősi zsidó szokás szerint a gyászolók ebben az időszakban nem ülnek rendes székeken, hanem csak alacsony sámlikon, fapadon és bőrcipőt sem hordanak, mert a saját magunk kényeztetése helyett ilyenkor nem a világi dolgokra kell koncentrálni, hanem az életre, annak mélyebb értelmére, és a halálra.
A színen, egy padon ül Vári Éva, és felkészíti a lelkét. Mi, a közönség még morajlunk, ahogy körbeüljük, de ő már a 80 éves Rose, aki valahol Amerikában, egy padon süvét ül a szeretteiért, akik a történelem viharában elmaradtak mellőle. És egy ismeretlen arab kislányért is, akit a saját unokája izraeli katonaként ugyanúgy fejbe lőtt, mint ahogy egy ismeretlen német katona fejbe lőtte az ő kislányát, amikor az éhesen a leves felé szaladt… Kiért még? Egy kicsit önmagáért is, mert ki tudja, lesz-e még, aki süvét ül Rose-ért?
Mi most süvet-t ülünk Rose-zal és Vári Évával, az ő és a mi emlékeinkben élő, ismerős és ismeretlen Rose-okért. Vári Éva leveszi a cipőjét, vastag zoknit húz és megkezdődik Rose emlékidézése az életről, annak mélyebb értelméről, és a halálról.
Rose egy ukrán zsidó településen, egy háromgyerekes ukrajnai zsidó családban született és tapasztalta meg egyazon napon, milyen menstruálni és kozák pogromnak kitéve élni. Mikor az emberek elmenekülnek, testvére nyomában nyugatnak veszi az irányt, Varsóban megismerkedik első férjével, egy félszemű festőművésszel, és a gettó egyre nyomorúságosabb körülményeivel, majd elsodorja őket az élet egymás mellől. Rose az Exodus első utasaival még földre borulhat Palesztinában, az ősi földön, de aztán az angol hatóságok visszatoloncoló politikája miatt mégsem maradhat. Emlékezik, pedig az egészséges ösztön sok mindent szeretne törölni az emlékekből, emiatt a valósan megélt és a későbbi filmekben látott élmények egymásba mosódva kavarognak benne. Akár Chagall képein a kis zsidók és a színes állatok, Rose is hol az égen lebeg, hol a földön botorkál. A menekülőhajón amerikai önkéntesek között ismerkedik meg Sonny Rose-zal, későbbi második férjével, s miközben az Újvilágban amerikanizálódik, azaz vagyonosodva kezd beilleszkedni környezetébe, fiúgyermeket szül. Második, majd harmadik férjétől is megözvegyül, közben fia az izraeli letelepedést választja. Rose még a „jónak lenni” zsidó filozófiát képviseli, de fia már nem diaszpórában élő, sodródó menekült, hanem egy önálló állam egyre markánsabb, támadva védekező politikáját valló polgára. Rose-nak sokadszorra van alkalma a dolgok összetettségén eltöprengeni: egyfelől így, másrészt viszont…
Egyszer, a legváratlanabb szituációban mintha találkozna első férjével, aki állandóan az emlékeiben él, de Rose megretten és elmenekül. Azt sem tudjuk meg, hogy ő az, a maga valójában, vagy egy másik, az övére hasonló sorsú ember, netán az elme kivetődése? Mindegy. Rose sorsa, hogy maga a mindent túlélő emlékezés legyen. A világ összezavarodik, az értékrendek felborulnak, devalválódni vagy éppenséggel megerősödni látszanak.
Rose a vállalkozásában is tönkremegy, fia, unokái új világában sem találja meg önmagát, mint amikor az új hazába a régi eszme képviselője már nem léphet be, csak annak határáig kísérheti el az ő népét, de neki odakinn kell meghalnia. Rose elfújja az emlékezés gyertyalángját, a süve és az előadás véget ér.
Vári Éva még kezet fogva a nézőkkel megköszöni, hogy eljöttünk, hogy süvét ültünk Rose-zal, és magunkra hagy bennünket a magunk gondolataival, süvéivel.
Martin Gerald Sherman (1938, Philadelphia) orosz bevándorlók gyermekéből lett meleg voltát és zsidó származását önként vállaló amerikai drámaíró, forgatókönyvíró. A kisebbségi identitások csak azért fontosak, mert a legtöbb író egy kicsit mindig magát írja bele a műveibe. (Az ő másik leghíresebb műve, a filmre is vitt Bent, egy homoszexuális zsidó üldöztetéséről szól a koncentrációs táborban, a holokauszt idején.) Sherman az 1980-as évektől Londonban él, a Rose ősbemutatója is ott volt 1999-ben. A darab Ilan Eldad révén hamar eljutott Magyarországra, 2002 októberében Vári Éva már be is mutatta a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában, majd több mint százszor elő is adta ugyanott.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vári Éva száz arcát mutatja meg ennek az életigenlő asszonynak, aki szívós kitartással és csöndes türelemmel éli meg a sorsát. Ebben nagy segítségére van az a jellegzetes, bölcs zsidó filozófia és humor, amely át- meg átszövi a világképét a borzalmak közepette is.
Rose hívő, de nem vakbuzgó, hagyománytisztelő, de egyben reálisan gondolkodó, perlekedik az istennel, de ha nem ért egyet, a maga fajtájával is. Szereti, és nem szégyelli az érzéki örömöket, mindezzel együtt nagyon tiszta és emberi.
A színésznő megeredő nyelve, vagy elhallgatásai, pillantásváltásai, elérzékenyülései, humora, rögtönzései, ha véletlenül téveszt, a jelenlévőkkel történő kontaktus teremtései mind azt mutatják, mennyire nem szerepet mond, hanem belülről éli meg a szinte akkor feltámadó élményeket és gondolatokat. Csodálatos koncentrációval bírja azt a fizikai és lelki megterhelést, amit ennek a szövegmasszának az élettel való megtöltése jelenti, miközben Prokop Gabriella fordítását tiszta, érthető magyarsággal mondja. Nagy színészi alakítása ez, s nem először pályája során.
Nem hiszem, hogy a világhírű Olympia Dukakis jobb lehetett a premieren, mint ő.
Rose 20. századában az idők folyamán minden megváltozott, kivéve az erőszakot. A producer a rendező és a színész is úgy érezte, hogy ezen amai Magyarországon, még az eltelt 20 évben is történtek olyan változások, amelyek miatt érdemes felújítani, újra rendezni az előadást, és felnőtt egy olyan generáció, aki nem tudja, nem hiszi el, hogy mi minden történt őelőtte a világon. Vagy, a rendező szavaival: „A mai fiatal generációtól nem várható el, hogy érzelmi alapon érintett legyen a múlt század történelmében, de az emlékezést, a történetek átadását nagyon fontosnak tartom.”
Ez a darab nem fogja megváltoztatni az antiszemitizmus tar fejű gyűlöletét (mert a megrontottak talán eleve elkerülik az előadást, és lehet, mindenkinek jobb is így, provokációk nélkül), de talán az el nem bolondított tiszták a darab igazságainak jobban hisznek majd, mint a szélsőjobb fröcsögő demagógiájának. A Horthy-szobrot állítóknak és a két világháború közötti magyar politika és közélet nem egyértelmű alakjait nosztalgiával példaképnek tekintőknek szükségük van a szemtanúk bizonyságaira, mielőtt a jelen ingoványos talaján megint rossz utakra tévednénk.
A darabot – a mai, november 12-i bemutatót követően – 13-án este hét, 17-én 16 és 19 órától, december 1-jén 16 órától láthatja a közönség a Spinoza Színházban. Aki elmegy, azokkal a gondolatokkal tegye, amelyek eszembe idéződtek, amikor süve-t ültünk Rose-zal, s amiketJózsef Attilaírt Thomas Mann üdvözlésére: „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”
