Csákányi Eszterrel kettesben
2014. 04. 29.

Csákányi Eszterrel kettesben

Spontán és laza, mintha nem is színházban, hanem valami klubban lennénk, semmi kiszámítottság – legalább is úgy néz ki, pedig persze, hogy ki van találva az egész, a néző mégis úgy érzi, hogy ott, abban a pillanatban születik minden. A Tiszatájonline beszámolója Csákányi Eszter Akit az Istenek szeretnek című önálló estjéről.

Amiben azért lehet valami, mert Csákányi Eszter estjét a szegedi kisszínházban amolyan előbemutatóként láthatta a közönség, hiszen az „igazi” premier majd csak április 30-án lesz Budapesten a Spinoza Színházban. És így már érthető is a klubhangulat, mivel az ottani pódium inkább csak dobogómagasságú, a truváj itt és most az, hogy a bensőséges hangulatot a hagyományosan magas színpad, és a szigorúan emelkedő, viszonylag nagyméretű nézőtér ellenére is megteremtsék az alkotók.

Megteremtették.

Az április 22-i este tehát akár nyilvános főpróbaként is felfogható, amiben az a jó, hogy abszolút friss és első, amit láthattunk. Hogy aztán milyen lesz majd az előadás például a tizedik alkalommal, nem is érdekes, mert megjósolható: még gördülékenyebb és még közvetlenebb.

Mert ez a legnagyobb erénye az estnek, a tökéletes feloldódás, amit Csákányi vérprofi természetességgel idéz elő. Eleve azzal, ahogyan bejön a színpadra (mintha nem is ő lenne a következő másfél óra abszolút főszereplője), ahogyan megszólal (mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy most pár száz emberrel megosztja a legintimebb női fájdalmakat), ahogy ide-oda teszi a szövegkönyvet, miközben iszik néhány kortyot az ásványvízből, majd egyik pillanatról a másikra átvált a műhelyhangulatból a profi produkcióra.

Az est meghatározása a szórólapon „élő koncert”, s tényleg az, de lehetett volna sanzonestet is írni, ami persze kicsit ódivatúan hangzik, pedig műfaj szerint valójában erről van szó. A számok ugyanis mini, de kompakt történetek a női lélekről, de egyáltalán nem a repdesős érzelmekről, hanem a melléfogásokról, a tévedésekről és a fájdalmas csalódásokról.

Ez így drámaian hangzik, de Csákányi Eszter játékában és dalaiban, amelyek Zöldi Gergely dramaturgiai ötleteivel felvezetve szólalnak meg, ennek nyoma sincs… na jó, nyoma azért van, de a keserű történetek bitter íze rendre felolvad az életmentő iróniában, s a kíméletlen öniróniában. Egyébként az összekötő szövegek nem irodalmi jellegűek, inkább személyesek és vallomásosak. A dalok sem mind sanzonok, a Belgától a régi, Csákányi László számokig terjed a spektrum, mert (és ez sem mellékes) az önvallomásból az sem maradhat ki, hogy kinek a lánya ő.

Csákányi Eszter frenetikus tehetségén kívül mitől jó még egy ilyen este? Például a a két zenés társ (nem, nem: közreműködésétől, hanem:) viselkedésétől, a spontánul (vagy akár tervezett módon) előálló szituációkban való részvételüktől, és a mini-monodrámákat megtámogató zenei vagy verbális poénjaiktól.

Persze, nem mellékes, hogy Kovács Norbert mennyire leleményesen kezeli az ütőhangszereket, s hogy Wágner-Puskás Péter milyen könnyed eleganciával követi zongorán a színésznőt, akinek nem pusztán együtt rezdülő kísérője, de olykor játszótársa is.

Úgy suhant el a közel másfél óra, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Ez látszólag nem egy szakszerű minősítés, mégis alapvető, sőt biztos mérce a színházban, aminek még nagyobb a súlya mono előadások alkalmával.

Mert itt mindent egyetlen ember cipel, de a dolog csak akkor működik, ha mindez zsigeri könnyedséggel és természetességgel zajlik. Mint most. A nézőtér egyszerre sóhajt, nevet és sír a művésszel, mert amit Csákányi mond és énekel, az a világ összes nőjére (és talán férfijére is) érvényes, hiszen mindenkivel minden ugyanúgy, s ugyanolyan következményekkel történik meg.

És mindenki ugyanúgy, a legjobb barátjával beszéli meg.

Mint ezen az estén mi Csákányi Eszterrel.

Ibos Éva