Koncertszínház a műfaji megjelölése Szabó Kimmel Tamás monoestjének, de csupán azért, mert valamilyen besorolást muszáj tenni a plakátra. Megkívánná a leendő néző. Persze van monodráma is meg ének+zene, de leginkább az alcímként adott szembenézés szó igazít el.
Ebben a potpourriban – vagyis mindenfélében – a sokféle forrásból előállított szöveganyag legnagyobb részét drogosokkal készített interjúk adják, a fokozatos talajvesztéstől és otthoni szeretetlenségtől az enyhébb, majd mind komolyabb szereken át addig a rövid, világos pillanatig, amikor a szeren lógó, isten tudja mennyi idős fiatal ráébred, hogy már csak a halál várja kitárt karokkal, és leszáll a(z éppen aktuális és egyre veszélyesebb) szerről.
Szabó Kimmel alakokat váltva kísér végig e stációkon, érzékletesen, kemény dumákkal – a függők között kevés a választékos szavú filosz –, megmutatva a különféle drogok érzelmi hatását, meg a lepusztítás nyomait is. A szövegekben persze felbukkannak a szépirodalomból ismerős narkotikumakat használó költők (Kosztolányi, Rimbaud) hódolatai a szerek előtt, aztán a függőket vizsgáló, a kezelő szakdoktorok (Feldmár, dr. Máté Gábor) elemző megállapításai – meg a narkósokat kommentelő beszólások a közösségi médiából. A szakértők emlékeztetnek, hogy a függőség ezenkívül az ital, a szerencsejáték, a közösségi médiában való állandó jelenlét a mobiltelefon szakadatlan csiklandozásával, de még a családtaghoz vagy más személyhez kötődés is.
Külön fejezet a plakáton/műsorlapon megjelölt egyetlen szerző: Závada Péter. A slammerként és zenészként ismertté vált Závada két műfajban mutatja magát felismerhetően: egy Pest városához címzett, rajongó-ótvarozó, kicsit reppes beszélt vers (slam) szerzőjeként, és az amerikai piaistenítő blues-ok szövegmagyarítójaként.
A színre kerülő anyagról azonban Szabó Kimmel Tamás sajtóbeli megszólalásai mondanak többet: „a Széttépve se nem önvallomás, se nem coming out, de még csak nem is terápia a számomra. Voltak olyan helyzetek az életemben, már kamasz fejjel is, amikor tanúja voltam annak, ahogy mások tönkrementek különböző függőségeik miatt. Valahogy sokszor hozott össze a sors olyan arcokkal, akik kőkemény sztorikon vannak túl. Elképesztő szétesésekkel és felépülésekkel szembesültünk a felkészülés során, és ezeknek a történeteknek a megmutatása rettentően motiválta Novák Eszter rendezőt, meg engem is. Interjúztunk kábítószerfüggőkkel, meg olyanokkal, akik már túl vannak ezen, az ő szövegeiket Závada Péter öntötte formába.
Az én célom egyértelmű: azt szeretném, ha egy tizenéves, aki szerint menő betépni matekóra előtt, amikor megnézi ezt az előadást, átgondolja még egyszer, mielőtt bármilyen anyaghoz nyúl.” (Kisalföld, Jászay Tamás interjúja)
Szabó Kimmel minden oldalát nagyon érzékletesen mutatja meg – prózában a szaktudósi szövegeket tanárszerű, értelmező stílusban fejti ki (sokat segít, hogy a szöveg a kitett képernyőkön is olvasható), Kosztolányit szelíd iróniával, a kábulatot magasztaló Rimbaud-t a begombázott, zizis nyelvvel, a motyogó függőt, szétfolyó kásaszöveggel, és hát a koncert rész: a whiskey- és csajkövetelő pasit azon a hangon, amitől úgy érezzük, a harmincas évek szesztilalma idején így ordibálhatta valaki végig az amerikai nagyváros sikátorait. (Persze ez csak feltevés.)
Az egyik legkiválóbb alakváltás, amikor a kellően feltöltött figura Elvisnek képzeli, hiszi magát. Ez tűnt a legélvezetesebbnek, habár a különböző bluesoknak is volt dramaturgiai szerepe. Ezek arra is szolgáltak, hogy az interjúk között átmenetet, határvonalat, stílusváltást jelezzenek Novák Eszter rendezőként és szerkesztőként jó helyekre tette őket – de azért egy idő után csak többet hallottunk, de mást nem: kicsit sok volt belőlük. Kiváló volt a zenei háttér: Lázár Zsigmond és zenekara nem csak kíséretet nyújtott. Tempó- és hangerőváltásaival része volt a színészi játéknak.
Nagyon kemény, durva szövegű előadás ez, de finomkodni nem kell, nem is szabad. Voltak (idősebbek), akik hamar megszöktek, de a bemutató közönségének nem csekély része, benyomásom szerint, középiskolás diák volt – hozzájuk eljutott az üzenet.
