Valószínűleg kevés olyan ember van, aki nem hallotta még Edith Piaf híres dalait. A nehéz sorsú, gyönyörű hangú, Istenáldotta tehetség életéről készült már film, dokumentumfilm. Színésznők bújtak sorra a bőrébe, hogy felelevenítsék sorsát. Azon a márciusi – akkor még hótól szikrázó- szép estén a Kölcsey Központba igyekeztem. Kíváncsi várakozással helyezkedtem el a székben. Semmi ötletem nem volt arra nézve, hogy miképpen lehet egyes egyedül fenntartani a nézők érdeklődését.
A nehéz sorsú, gyönyörű hangú, törékeny testű Edith Piaf (francia argó: Piaf-veréb) életét tragédiák övezték. Zaklatott gyermekkora, kétéves kisbabájának halála, pártfogójának elvesztése, szerelmének -Marcel Credannak- repülőgép-szerencsétlensége, majd saját autóbalesetei, morfium- és alkoholfüggősége folyamatosan tépázta szervezetét. A sors furcsa fintoraként viszont pontosan ezek a tragédiák tették egyre hitelesebbé énekesnőként, hogy olyan minidrámákat jelenítsen meg a színpadon, mint amilyenek a dalai voltak.
Először a zenekar foglalta el a helyét a díszleteket mellőző színpadon, majd egyszerű kis fekete ruhában felsétált közéjük Vári Éva, s belekezdett első dalába. „Nem, nem és nem, nem, nem bánok semmit sem!”- énekelte a híres sanzont magyarul, majd – mintha csak kettesben üldögélnénk egy kávézóban – elmesélte az egész életét. Sallangok nélkül, mesterkéltség nélkül. Őszintén. Különös módon mégis folyamatosan éreztem, hogy nem akarja „erőszakkal” eljátszani, hogy ő most tényleg nem Vári Éva, hanem Edith Piaf. Inkább valamiféle nemes egyszerűséggel és alázattal hozta elénk a francia sanzonok királynőjét, miközben saját magából is rengeteget tett hozzá a történethez.
Tetszett a monodráma szerkezeti megoldása. A prózai szövegek és a dalok olyan sorrendben hangzottak el, ahogy Piaf éppen aktuális életszakaszához kötődtek. A dalok magyarra fordítása pedig azért volt szükséges – és jó választás-, mert így pontosan értettük például a Milord, a Padam Padam, a Himnusz a szerelemhez, a Könyörgés szavait.
Vári Éva hiteles, őszinte, remek játéka elvarázsolt. Sokszor ültem csukott szemmel és a párizsi utcákat, vagy a szobájában zokogó, szerelmét sirató Edith Piaf-ot láttam magam előtt.
Nyugodtan kijelenthetem, hogy a Művésznő - bár egymaga állt előttünk, mégis egy egész világot hozott elénk. Az, hogy egy zongorista és egy pár tagú zenekar segítségével maximálisan lekötötte a nézők figyelmét ennyi időn keresztül, az csodálatos!
Mit tanultam ezen az estén Edith Piaf életéről? Azt hiszem, hogy valami nagyon fontosat! Akármilyen fájdalom is ér, akkor is mindig fel kell állni és menni kell tovább. Tenni kell tovább a dolgunkat, s élni tovább az életünket, amíg még tehetjük!
