Háborúról a művészet eszközeivel élményszerűen, humorral és olykor abszurditásba hajló elmeséléssel beszélni nehéz út, ám ez esetben nagyobb az esély, hogy továbbgondolkodásra indítják a nézőt.
A James Rado, Gerome Ragni és Galt MacDermot közös munkája nyomán született, 1968-ban a Broadwayn és a West Enden is bemutatott Hair című musical is ezen az ösvényen indult el és járta be a világhírig vezető utat.
A vietnami háború idején játszódó történetből Milos Forman tizenegy évvel később Golden Globe-díjjal is kitüntetett filmet alkotott, amely megkerülhetetlenné vált Treat Williamsszel a főszerepben. Bár a zenés színházi alapművet számtalanszor játszották a világ színházaiban, így Magyarországon is, a budapesti Belvárosi Színház nemrég bemutatott produkciója mégis újdonságként hat.
Ugyanis az előadás üt, a kis színpadon összeálló néhány színész profi munkával elképesztő hangulatot teremt – nem azért, mert jó az alapanyag, hiszen azt bárki elronthatja. És nem azért, mert jó a zene, hiszen hamis hangokkal a legkiválóbb dallamok sem jók. A jó rendezés, színészi játék, díszlet és az élőben játszó zenekar együtt lüktet és él. Zabolátlanságával, szarkazmusával már az első néhány percben meggyőz arról, hogy itt valami olyat látunk, amire talán nem is lehet annyira felkészülni.
Viszonylag ritkán sikerül egy hatvanas éveket idéző darabot összehozni a mával: ám a rendezőnek, Mo-hácsi Jánosnak sikerül elérnie, hogy a múlt tükrében saját magával szembesítse a jelent. A kiszólások, a közönség ugratása és kritizálása, a játékba való bevonása mind-mind olyan megoldás, amely könnyen csaphatna át öncélúságba, de a Hair túljut a csapdákon. Szabó Kimmel Tamás briliáns színészi játékkal hozza Berger alakját, ahogy Lovas Rozi is így formálja meg Jeannie szabados karakterét. Az előadás ereje egyértelműen abban áll, hogy a fiatal színészek mestereket megszégyenítő pontossággal képesek az arányok határán táncolni, ahol megmutathatják a Hair által ábrázolt világ szabadságát, egy kicsit az ehhez tartozó vulgaritást is, de egyetlen pillanatra sem térnek át a közönségesség ingoványába.
A produkció másik erőssége az építkezésben rejlik: először a néző azt hiszi, hogy csak viccelődnek vele. Aztán lassan-lassan kibontakozik a kép egy különálló társadalomról, ahol vannak saját törvények, szerethető karakterek, ahol a maga módján létezik a becsület – és ahol a konfrontáció a társadalmi normákkal elgondolkodtatja a nézőt, hogy milyen furcsa világban is él. Mindezt bizonyítja, hogy a Let the Sunshine in című, slágerré vált dal robbanni képes a darab végén, és nem véletlenül. A darab legismertebb számában nem csalódik a közönség, olyan energiákat sűrít bele a társulat, amelyekhez megkerülhetetlenül szükséges az erős alapokra építkezés.
Remete Krisztina és Vera Zamdmer jelmezei, illetve Khell Zsolt díszletelemei remekül illeszkednek a történet és a helyszín adta lehetőségekhez, erősítve a darab által keltett hangulatot, benyomásokat.
Mohácsi János pedig kifejezetten szerencsés kézzel nyúlt a műhöz, amelybe úgy sikerült a saját elképzeléseit belevinnie, hogy a közönség tényleg többet kapott.
