Az Orlai Produkciós Iroda munkáját évek óta figyelemmel követem. Előadásaik a minőségi szórakoztatás és elgondolkodtatás jegyében fogannak: egyaránt található közöttük olyan darab, amely a hétköznapok szürkeségéből ránt ki, és olyan is, amely kevésbé nevettet, de a valóság fontos és mély rétegeit boncolgatja. A filmes klasszikusok sikeres színházi adaptálását szintén említésre méltónak tartom, az iroda sokszínűségét pedig az gazdagítja, hogy kiemelt figyelmet tanúsít az egyszemélyes „ügyeknek”, esteknek is. Idén Együtt, szabadon! jeligével új korszak nyílt meg az iroda történetében, és egy állandó csapattal vágtak neki az új évadnak. Két bemutatójukat tekintettem meg.
Egyik első bemutatójuk közé tartozott a Tagadj tagadj tagadj című előadás is. Számomra többek között ez az előadás bizonyította azt a leginkább, hogy Orlaiék kiemelten kívánnak foglalkozni tabutémákkal is, Szabó Máté rendezésében például a sport világába nyerünk betekintést, és gondolkodunk el a csalásról, doppingszerek használatáról és arról, hogy meddig mehet el egy sportoló, egy ember a sikerért.
Ha valami, akkor az utóbbi kérdésfeltevés óriási mértékben elgondolkodtatott. Lovas Rozi egy olyan sportolónőt alakít, akinek története – és a színésznő játéka – kidomborítja a nagy kérdést, hogy mennyiben számít győzelemnek az, ha az ember külső szerrel, segítséggel nyerte el? Győzelem-e az, amit nem a saját teljesítményünkön révén szereztünk?
Ennek a nőnek az etikai dilemmája valóban ezekben a sorokban húzódik. Egy új, különleges, génmanipuláló szert kezd el használni, amely nem minősül doppingszernek, de csak azért nem, mert még nem tudnak róla. A korábban becsületes lány a győzelem érdekében elveti korábbi elveit, és beleveti magát a kísérletbe. Győz, de közben meghasonul. Feltehető a kérdés, győzelem-e ez egyáltalán? A darabban nem a színházi eszközök használata, nem a látványvilág döntő: az etikai kérdésfeltevések, a kiváló és érzékletes színészi játékok nyerik el a közönség kegyeit. Véleményem szerint fontos folyamatokat indít el: talán kicsit felülvizsgáljuk az értékrendünket és az elveinket, a hozzáállásunkat az élethez, és elgondolkodunk azon, mit is jelent valójában a győzelem.
Orlaiék egy másik izgalmas, de teljesen más műfajú bemutatóval is megleptek minket idén. Szikszai Rémusz ismét a Belvárosi Színházban rendezett, egy királydrámának is aposztrofálható, de jószerivel inkább az emberi viszonyrendszerek mélységeit kutató előadást, Az oroszlán télent. Izgalmas vállalkozás, amelyben elsősorban nem a történet fordulatai, a történelmi pillanatok felidézése győzött meg: inkább ismét emlékeztetett arra, hogy mennyi tehetséges színművésszel bír a magyar színházi szféra.
Orlai kiemelkedő színészeket terelt egy színpadra, akik rég nem tapasztalt, összeforrott és szenvedélyes közös játékkal örvendeztettek meg. Ebben az előadásban külön-külön, de együtt még inkább nagyszerű teljesítményt nyújtanak, és az elért hatásfok itt azt kívánja, hogy mindenkit megnevezzek, aki ebben az előadásban szerepelt. Hernádi Judit a kezdetben intrikus, végül nagyon is emberi és érző királynéként, Gálffi László a szenvedélyesen töprengő és dölyfös királyként, Schruff Milán a militáns, majd dicstelen fiúként, Mészáros Máté a diplomatikus, ördögi érzékű Geoffreyként, Ötvös András az infantilis, de bizakodó Jánosként, Szakács Hajnalka a szépséges és naiv hercegnőként és Horváth Illés a dörzsölt és önmagában bízó Fülöpként: közös játékuk teszi igazán élettel telivé és működőképessé ezt a történetet.
A király nem tudja, három fia közül kire hagyhatja koronáját, hiszen nem bízhat volt feleségében sem, aki fontos mementóként mindig megjelenik, hogy saját hasznára fordítsa az eseményeket. Legalábbis, úgy tűnik. Az előadásban kiemelkedő viszonyrendszer alakulása, a történet feszültségét és a meglepő árulásokat oldó humor. Szikszai rendezése feszes, egyéni hangzásvilágú, mélyen és precízen átgondolt, amelyben kiválóan teremti meg saját, és a dráma hangját is.
A színészek helytállása azért is kiemelkedően fontos, mert Szikszai rendezése egy izgalmas, jobbára szövegszinten alakuló és fejlődő előadás, amely a trónért vívott, árulásokkal és intrikával teli harcot helyezi középpontba. A szereplők viszonyrendszere szinte percről percre változik, van, aki a hatalomért bárkit elárulna a családjából, van, aki csak úgy tesz; a történet katalizátora itt valóban az, hogy sosem egyértelmű, ki kihez hűséges. Ezek az alapjában véve fájdalmas és meglepő pálfordulások hajtják előre a történetet a végkifejletig, és teszik az előadást az Orlai-repertoár egyik legizgalmasabb darabjává.
