Életben tart, de meg is keseríti azt; örömöt csempész sivár hétköznapjainkba, ugyanakkor bűntudatot is kelt. Nem kell hozzá súlyos evészavarral küzdeni, hogy ellentmondásosan gondoljunk az étkezésre, és az egészség, a szépség, a nemzeti és személyes identitás nevében bűnöket kövessünk el a test ellen. Az étkezés ártalmasságáról című előadásban is főleg a testről beszél a főhős: az étel útjáról, a belekről, a habzsolás öröméről és a függés tragédiájáról, jóllehet jóval többről van szó, mint a testről; minden falat és zsíros-cuppanós szófordulat mögül a lélek segélykiáltása hallatszik ki.
Fibinger utazóügynök, aki egy vidéki művház közönségének (nekünk) tart termékbemutatót. Párjával, Ilikével közösen fejlesztették ki az ősi magyar (!) méregtelenítő italt, az Emese Akapulkó Diabetikus Gyógyírót, mely csikóbőrben és PVC-ben is hazavihető. Ilike nem lép színpadra, hiányával „szerepel”: az előadás Fibinger egyszemélyes show-ja, amit a magyarság étkezéséről és a magyar gyomor sajátosságairól szóló prezentációjával szeretne még élvezetesebbé tenni, miközben saját életének tragikomikus monodrámáját tárja a nagyérdemű elé.
A projektor bedöglik, Ilike nem siet segítségére a színfalak mögül: mint azt Fibinger részletezi, vagy a művház büféjében falta magát halálra a krémesekkel, vagy a mosdóban szabadul meg az elfogyasztott ételtől. Hamar kiderül, hogy Ilike és Fibinger is kényszerevők, csak míg Ilike bulimiával tartja kordában testméreteit, a terjedelmes Fibinger nem tesz ellene semmit. „Ecce szumó”– viccelődik a bemutatkozáskor. „Hányni jár belé a lélek” – mondja röhörészve Ilikéről. Nem éppen abban a hangnemben, ahogy élete párjáról szól az ember.
Az elején megijedtünk kissé, mikor körvonalazódott, hogy a darab abból áll, hogy Mészáros Máté egy pulpituson ül és beszél, de másfél óráig le se tudtuk venni róla a szemünket. Precízen, tévesztés nélkül ontja magából Parti Nagy Lajos összetett szóvirágait, miszerint a „szív lucskos koleszterinszivattyú”, „az emberi test bélsármanufaktúra”, „a kulináris héjanász az emberiség megrontója”, emésztésről és elhízásról szőtt fantáziai klasszikus magyar verssorokkal elegyednek („hol zsírsejt van, ott zsírsejt van”).
A pöffeszkedő, zsíros, „magyarembörös” kivagyiság alól azonban a humor ellenére is kilóg a kétségbeesés: egy egykor örömteli, de mára megromlott párkapcsolat és egy tragikus sorsú férfi története sejlik fel a néző előtt. „Csak túlsúlyban vagyok jó” – vallja be Fibinger, aki nagyon érzékletesen kifejti, milyen az, amikor az emberben szétárad az „essz-düh” és eluralja a vágy, ami az öröm elraktározására irányul. Más módja a boldogságra nem létezik.
Az evészavarral kapcsolatos mély, pszichológiai jelentések és a személyes tragikomikum mellett társadalmi látleletet is felmutat a darab. Egyrészt a „magyarság beltartalma”, az identitásképző magyar étkezési kultúra kap egy gyomrost, másrészt az egészség- és karcsúságfétis. Egyik szélsőség sem jó másra, minthogy a talajvesztett embernek kapaszkodót nyújtson. „Késsel-villával ássa sírját az emberiség”, mondja Fibinger, akinek termékbemutatóját – bár a végzet mondandója csúcspontján a pulpitusba ragadva utoléri – mindenkinek csak ajánlani tudjuk.
