Ám ennek ellenére megállás nélkül, zsigeri lendülettel, folyamatosan űzzük e műfajt – Ibsentől előre és hátra. Ez az, amit nem tudunk az út szélén elhagyni, pedig igazán nem ártana. A leszokással viszont mégis érdemes próbálkozni, akár többszöri nekifutásból is. Galgóczy Judit a Szentendrei Teátrumban, a Városháza Udvarára rendezte Lucas Hnath: Nóra II. rész című “Ibsen-tovább iratát”, a Nóra-folytatást, megmutatva igényes finomsággal és a közhelyerdőn értőn keresztülvezetve, hogy minden banalitás lélekmélységig nyitható, úgy, hogy abban félremagyarázhatatlanul – az önmagába szippantás erejével, – magunkra ismerjünk.
Megint jönnek, kopogtatnak – hisz az önszembesítés “kihívása” nem hagy nyugodni, semmiképp sem lehet kizárni. Nóra (Kováts Adél) kopog tizenöt év elteltével a saját, korábban elhagyott házának, családjának ajtaján. Persze nem is igazán fontos itt most, hogy tizenöt vagy tíz, avagy huszonöt év telik el. Mert hát az idő telik bár, de nem múlik. A kortárs amerikai drámaíró darabja időtlen, és mégis naphoz, órához, perchez kötött. Pont annyira, mint ahogy a benne elpuffogtatott közhelymuníció ellenére vagy épp pont attól, azért mélyebbre hatol önkéntelenül – bár ez már lehet, hogy a rendező profizmusát, kifinomult ízlését dicséri. Az biztos, hogy minden ellentétes elgondolás ellenére magába ránt az, ami ebben a drámában történik.
Nóra kopogtat, és Anne Marie (Bognár Erika) nyit ajtót – örül Nórának, mint a púpnak a hátán. Nem nehéz látni ezt a “púpot”, mert a tér beszédesen üres, hogy mindent és mindenki mást hagyjon beszélni. A kert felől, a szürkés-barnás fapadozatú verandán át látunk a terebélyes bejárati ajtóra, a kazettás üvegajtón keresztül (díszlet: Juhász Katalin). Pár szék és egy kényelmes szófa. Ennyi az, ami lakik ebben a térben Anne Marie-n, Torvaldon (Csankó Zoltán) és a lányán, Emmyn (László Lili) kívül.
Nóra piros kalapjában – mint tenger közepén imbolygó bója – belép, és belép vele egy másik világ levegője is. Hogy ez a másik világ mennyire valós vagy önhazugságokkal terhes, az szinte mindegy is most. A köszönésben benne van a találkozás egésze, mint magban az életerős növény. Mintha halottat látna elevenedni Bodnár Erika Anne Marie-ja. Az eljátszott örvendezés és a váratlan betolakodó iránti ellenszenv keveredik benne egyre. Nem érti, nem érzi azt, ami itt éppen játszódik, csak a szavak konganak, pattognak szájából – különös és zavaró egyvelege az érteni akaró nem értésnek a játéka.
Érintetlenül vonódik be ebbe a hazaérkező Nóra-jelenségbe. Mindez csak annál sikoltóbb, ahogy látjuk ülve, szürkés ruhájában – a palackzöld szoknyás és borvörös mellényes, decensen konzervatív eleganciával öltözött Nóra mellett (jelmez: Szakács Györgyi), – amint egyre a kezében maradt piros Nóra-kalapot lóbálja. Az értetlenség és az ellenszenv megzavart kérdőjeleként, a történetet erősítő függelékként van jelen – hamisítatlan, igazi Bodnár Erika – megkérdőjelezhetetlenül.
Kováts Adél Nórája a szabadságra vágyás pihenőt kereső kolibrija. Szemérmes nyíltsága egyszerre szárnyaló és szárnyaszegett. Dacos és megértésre szomjazó. Olyan, aki kíváncsian berepül sugárzó lényével oda, ahol mindent talál, csak átölelő nyitottságot a legkevésbé. A válását, a papír szerintit is szeretné Torvald Helmerrel nyélbe ütni. A végső pont kitevését várja a másiktól, miközben ő maga sem kész a pontok kitevésére ebben az ügyben. A nem akarás akarásának és az őszinte megértésre vágyásnak analizálhatatlan elegye. Ebben a megmagyarázhatatlan megfejthetetlenségben verhetetlenül csodálni való Kováts Adél Nórája.
Szövetségest, rábeszélő társat keres Anne Marie-ban és Emmy lányában – akivel persze kínosan kerülné a találkozást. Kerülné, de amit kerülni vágyunk, az rendre szembejön velünk. László Lili Emmyje pont a korábbi Nóra önmaga: bezárkózik az elviselhetetlen valóságot kipárnázó ideáiba.
Anyjának papíron, halotti anyakönyvvel igazolt halotti “státuszt” ajánl – mert így egyszerűbb a feleségét mindenkinek halottként emlegető apjának, Torvaldnak. Az ügyeskedés és a hazudozás önelégülten magabiztos élő követe – egyszerre szánjuk és viszolygunk e magatartástól, – bár olykor még kokettálnánk is vele.
Nézd meg az apját, és vedd el a lányát. Csankó Zoltán Torvaldja dúl-fúl Nóra megjelenése miatt, ám hamar szembesül önmagával, hogy nem a könyvek írásában magára találni vágyó Nórától, hanem saját, nem szeretett önvilágától húzódozik. Inkább prezentálja hirtelen felindultságában a Nóra által óhajtott válási papírokat – hisz nem akar megszégyenített vesztesként alulmaradni Nórával szemben. Kevélységében mindannyiunk sértett önérzetének parazsa izzik.
Nemcsak a levegő izzik bizsergetően, hanem a nagy, virágmintás, tapétázott falon a hatalmassá vetülő árnyékok is. Galgóczy Judit nem Brodway-siker- darabot szándékszik Szentendrén reprodukálni. Nem, mert más egy amerikai és egy kelet-közép-európai befogadó lelkivilága. Nem mintha a nevetés-cunamik elvennék az elmélyülés lehetőségét. Semmiképp. E rendezés mégis szándékoltan kerüli a harsányan nevetni és a hangosan sírni vágyó melodrámát.
Kerüli, mert tudja, hogy ezeket nem a játéktér deszkáin, hanem a látni és érteni vágyás igyekezetében a nézőnek belül, lelkének mély és magasabb regisztereiben kell saját magának megteremtenie. Árnyékok falon és lélekben – nevetés szájon és bensőben. Finom világ ez, vajon majd a Belvárosi Színház közönsége éppen úgy érti-e, mint a szentendrei Városházára élményért egybesereglett, de az élményért akár még messzebbre is utazni kész színházat látni akarója?
Galgóczy Judit olvasatában ez a remény mégis nehezen feledhető, hosszan velünk, bennünk maradó jelenvalósággá is lesz valamelyest. Mert ez a valamelyest mégis biztosabb, szilárdabb, mint az öncsalás és a hazudozás, amiben egyénileg és össznemzetileg is már-már verhetetlenek kezdünk lenni, és ez nem helyes. Sőt, ez az, amit el kellene hagynunk.
