Hanif Kureishi ismertsége hazánkban nem túl széles vagy mély (mindössze két könyve jelent meg magyarul), holott az ő regényéből készült Az én szép kis mosodám (1985), és 2008-ban a londoni Times rávette az 50 legnagyobb (háború utáni) brit író listájára.
A Hatszín Teátrumban bemutatott Vénusz egyike Kureishi nagy sikereinek – ebből ugyanis Oscar-jelölt (meg csaknem két tucat egyéb jelölést is besöprő) film is készült. A Vénusszal nem lehet mellényúlni. És a bemutató is ezt igazolta. A csaknem kétórás darab tiszta játékidőben épp egy filmnyit tesz ki, és el is lehet hinni neki, hogy vígjáték, pedig épp elég konfliktus és borús fordulat akad benne. Mégis mennyivel hitelesebb a mostanában feltünedező „vérbő fekete komédiáknál”.
Alaphelyzete roppant egyszerű, két idős színész bemutatóra készül, amikor az (alig) fiatalabb Ian társaságot kap: a nővére az ő nyakára küldi a lányát, Jessie-t. A vidéki unokahúg érzéketlen és eléggé faragatlan, nem csoda, ha sorozatos összeütközéseik pillanatok alatt pokollá teszik Ian életét. A szintén bőven ezüstkorú, jó régóta elvált Maurice igyekszik egy kicsit normálisabbá átfogalmazni a lány és Ian (v)iszonyát, és ahogy hosszú életében a többi nővel (sokakkal), udvariasan viselkedik vele.
Miközben a lány és a nagybátyja szélsőségesen különböző életmódja folyamatos konfliktusforrás, Maurice az éppen aktuális rendezés nyűge mellett saját testi állapotától is szenved: a prosztatavizsgálata rákot jelez.
Ha csak ennyi lenne a történet, inkább drámának neveznénk. De a két értelmiségi (vagy mi a szösz), Maurice/Bálint András és Ian/Gyabronka József az öregségről filozofál némi whisky mellett. S mivel vág az eszük, ugratják egymást, a néző meg mulat. Az idősebb generációhoz tartozik még egy színésznő, Valerie/Takács Kati, akiről utóbb kiderül, jó régen Maurice-nak volt a felesége – ma már csak kollégák. Ebben az egymásnak feszülő hármasban az a legjobb, hogy nem akarják egymást tönkrezrikálni. Ott mutatkozik meg a vígjátékírói tálentum.
Bálint András szelíd eszközökkel rajzolja meg a hetven fölött is sármos színházi embert, akinek a sugárzása, mint a parázs, melegít, és képes felengedtetni a fagyos, smirglifinomságú és mindenkit (de leginkább a helyzetét) gyűlölő Jessie-t.
A Gyabronka által megformált Ian szeretetre méltó jó barát, csak éppen az emberi kapcsolatok építésében nem nagy tehetség. A felejtésre méltó Goldoni-darab próbáján (s még inkább az előadáson) kiderül, hogy színésznek milyen. Manírokkal próbál javítani rajta – sikertelenül –, de Gyabronka telitalálata az eléggé közepes színész figurája.
Takács Kati is nagy ziccert kapott Valerie alakjával. A darabot indító Goldoni-próbán két alakot hoz: idős hódolóját (Gyabronka) múltba pillogó szemérmességgel biztatgatja, az ifjú (és szélhámos) udvarlót pénzkölcsönnel kész megvásárolni – majd a próba végeztével a fiatal színészkollégát (Barsch Bence) túljátszott fiatalossággal próbálja a privát élete hálószobájába becserkészni. Barsch böcsülettel alakítja egyébként az ilyen-olyan mellékszereplőket – de nem szabad, szegénynek, „kiragyognia”.
Valerie-nak a darab kínál még őszinte pillanatot is: amikor a valamikori (és már nagybeteg) férjjel visszatekintenek a közös elromlott múltra. Takács Katival nagyon emberiek azokban a dialógusokban.
László Lili, a lópokróc finomságú vidéki lány, Jessie szerepével csak részben kapott hálás feladatot. A darab legnagyobb részében ügyetlennek, faragatlan tahónak kell látszania – ez kétségtelenül egyszínű alakítás. (Szöveg: Török Tamara) A változást, az eszközök gazdagodását akkor tapasztaljuk meg, amikor Maurice embernek tekinti, és úgy is viselkedik vele. A lány reakcióiból látjuk: ilyet még sosem tapasztalt. Maurice mesél neki, kimondatlanul is tanítgatja, és Velázqueznek a múzeumban megnézett Tükrös Vénusza kapcsán a lánynak sikerül önmagát is valamennyire megismernie. Ekkor kapja Vénusz becenevet, és a férfi kicsit meg is perzselődik tőle.
Kureishi egy pillanatba rengeteg mindent tud sűriteni: a lány, aki még az érintéstől is utálkozott, Maurice műtétje után, hogy a férfi magához térjen, felfedi a mellét – mintegy jelezve ezzel, hogy ledöntött egy gátat a kapcsolatukban. A záró jelenetben, amikor Vénuszként kikíséri a férfit a tengerpartra, hogy még belegázolhasson kicsit a vízbe, hihetetlen gyöngédség árad a kérésből „Vedd le a cipőmet”, és abból is, ahogy László Lili lesegíti a nagybeteg férfi cipőjét.
A hátralévő néhány percben elhangzik egy mondat: „Most végre lesz időnk beszélgetni”. De hogy a háttérben, hangtalanul folyó dialógus valójában valódi-e vagy csak Maurice életének utolsó mondatát hallottuk – lebegve marad, és voltaképpen egyre megy. Száraz, visszafogott eszközökkel vált ki torokszorító hatást.
A világirodalomban (színjátékírásban meg pláne) alig akadnak egészen új fordulatok: az együttélési összeütközések a Furcsa pár szituációit idézik fel, Maurice gáláns viselkedésének egyik vígjátéki előképe Pickering ezredesé (My fair Lady), de ez nem túl lényeges. A végeredmény számít.
Bár a színen tea és whisky fogy, a Kureishi keverte koktél jó, Deák Krisztina egydíszletes, de nagyon rugalmas színpadképű rendezésében a darabnak átjön a derűje és a kesernyéssége, sőt a mélysége is. A Vénusz választ ad klasszikusunk, Kellér Dezső legendás reflexiójára az öregség örömeiről (ti.: Egyet mutass.). Mutat egyet.
Bedő J. István
