Molnár Piroska és Vári Éva első alkalommal játszanak együtt.
Két operaénekesnőt alakítanak, akikhez legendás szerepek fűződnek, most azonban egy művészotthonban élnek. Az Orlai Produkciós Iroda idei első nyári bemutatója A nagy négyes lesz, először Dunaújvárosban, majd Budapesten.
- Sosem dolgozott még Orlai produkcióban, egyértelmű volt, hogy elvállalja?
Molnár Piroska: tetszett, így igent mondtam. És Tibornak volt egy jelentős érve, mégpedig az, hogy Londonban Judy Dench játszotta ezt a szerepet. Úgy gondoltam, ha neki jó volt, akkor én sem szólhatok egy szót sem.
- Éva, maga viszont visszatérő vendég.
Vári Éva: A Hat hét hat táncban Kulka Jánossal játszottam, aztán a Csókol Anyádban Nagy Ervinnel. Tudtam, hogy hova jövök, természetes volt, hogy elvállalom. Nem beszélve arról, hogy ilyen kollégákkal dolgozhatok. Nem szoktam senkit szembedicsérni, de most megmondom, boldog vagyok, hogy Piroskával együtt játszhatunk. Benedek Miklóssal sem találkoztam még színpadon, Szacsvay Lászlóval is csak a televízióban. És kuriózum az is, hogy Gálffi László rendezi az előadást. Jó élmény, öröm volt, hogy fölkértek rá, nem volt kérdés, hogy mit válaszolok.
MP: Benedekkel és Szacsvayval nyolc évig játszottam a Hippolyt, a lakájban, őket jól ismertem, Évával is ismerjük egymást, csak valahogy sosem keveredtünk egymás mellé. Az mindig jó, ha az ember olyanokkal akad össze, akikkel eddig még nem sikerült a pályája során.
VÉ: Mivel a magyar színház társulati rendszerben működik, az ember többnyire ugyanazokkal a kollégákkal játszik estéről estére. Nagyszerű, hogy vannak alkalmak, amikor azokkal is játszhatok, akiket eddig csak a nézőtérről csodáltam. Fontosak ezek az igazi találkozások. Kevés van belőlük.
- Négy idős operaénekes él egy művészotthonban, ez az alapszituáció. Olyan kérdések kerülnek elő, amikről nem nagyon szoktunk beszélni, mert nem illik, vagy egyszerűen nem gondolunk rá. A konkrét történeten túl miről szól a darab?
VÉ: A művészsorsról és az öregségről. Ez a négy ember valaha egyszerre volt a pálya csúcsán. És ennek a pályának egyszer csak vége lett, bekerültek egy otthonba. Méltósággal akarják túlélni ezt az időszakot. Mindegyikőjük máshogy éli meg az idős kort, más nosztalgiával, más fájdalmakkal. Csodálatos és költői színdarab az öregség tényéről, annak elviselhetőségéről és elviselhetetlenségéről, és erről az egész pályáról.
MP: A mi életünkhöz hál’ Istennek még nem áll közel, mert fiatalabbak vagyunk, mint maguk a szerepek. De ha olyan öregek lennénk, már nem tudnánk eljátszani… Ez pont így jó. Persze az ember elgondolkodik, hogy mi lesz, ha esetleg majd ő is bekerül egy ilyen otthonba…
- A darab másik központi kérdése, hogy meddig lehet csinálni, mikor kell egy művésznek visszavonulnia.
VÉ: Ezzel a kérdéssel, és főleg a válaszokkal nagyon óvatosan kell bánni. Van-e az embernek elég önkritikája? Vannak-e, akik figyelmezetik, hogy abba kéne hagyni? Ebben a darabban pontosan arról beszélünk, hogy mi belül úgy halljuk magunkat, mint amilyenek fénykorunkban voltunk. De kifelé az már biztosan nem olyan. Egy színésznek persze könnyebb, mert nyolcvan éves korában is tud szerepet játszani. Egy operaénekes vagy egy táncos sokkal előbb „elhasználódik”. De minden művész életében fontos kérdés, hogy hogyan látja, hallja saját magát. Fájdalmas dolog elhagyni a pályát. De ha már nem megy, akkor inkább abba kell hagyni. Én sokszor gondolok arra, hogy mi lesz az utolsó előadás, amiben játszani fogok. Előre rettegek, hogy nem lesz benne dolgom, hogy bejövök kétszer, és lesz három mondatom. Ha az embernek nincs dolga a színpadon, akkor feleslegesnek érzi magát. Mint ahogy az életben is kell érezzük, hogy szükség van ránk, mert ha nincs, akkor miért élünk? Kényes és finom kérdés, amit ez a darab feszeget.
- Úgy tudom, járnak korrepetitorhoz, hogy megtanulják a Rigolettóból a Quartettet, a nagy négyest. El is éneklik?
MP: Mind a négyen muzikális színészek vagyunk, gyakran játszottunk olyan szerepet, amiben énekelni kell. Persze az opera egészen más műfaj, és bizony most megtanuljuk ezt a quartettet. És hogy hogyan fog elhangzani? Ha most egy krimiről beszélgetnénk, azt mondanám: nem árulom el, ki a gyilkos.
