A múltkoriban sajtóhír lett abból, hogy Szabó Kimmel Tamás leállította a Száll a kakukk fészkére egyik előadását, miután több telefon belecsörgött, és a sötétben felvillanó kék kijelzők is megzavarták. Most az előadás előtt a színpad két oldalán felállított monitorokra kivetítettek egy-egy áthúzott mobiltelefont, arra az esetre, ha a szóbeli figyelmeztetés nem lenne elég. Nem volt elég, itt-ott felvillant egy-egy kijelző. A Széttépve egy rövid jelenet erejéig kitér telefonmániánkra is, de alapvetően a kábítószer-függőséggel foglalkozik.
E témában emlékezetes elődje a hosszú ideje az ország középiskoláit járó A gyáva (Nézőművészeti Kft.), Kovács Krisztiánnal a főszerepben. A szövegkönyvben ott is használtak az érintettekkel készített interjúkat, de ezekből a dokumentumokból egyetlen történetet kerekítettek. A Széttépve más utat választ: az interjúkból, szakkönyvekből, internetes kommentekből álló szövegben ugyan vannak visszatérő szereplők, és van egy laza keret is (az egyik interjúalany a gyerekkoráról beszél a még sötétbe boruló színpadon, és az ő kilábalás-történetével végződik az előadás), de a címnek megfelelően a szöveg is megmarad széttépkedettnek. Vannak verbatim (eredeti állapotában meghagyott) vagy legalábbis annak tűnő és stilizált részek (a stilizálás itt azt jelenti, hogy az egyes karakterekre jellemző beszédmódot igyekeznek egységessé tenni, például van olyan szereplő, aki következetesen a zanyjáról és a zapjáról beszél). A szövegen Závada Péter dolgozott, az ő munkája a Budapestről elhangzó slam és a dalszövegek kivetített magyar fordítása is. A műfaji és stiláris sokszínűséghez hozzátesz néhány irodalmi szöveg is Kosztolányi, Rimbaud és Röhrig Géza műveiből.
Eddig nálunk a verbatim színház, dokumentumszínház jobbára kisebb terekbe és közönséghez jutott el (főleg a PanoDráma előadásainak köszönhetően), a hagyományos színházi előadásokon szocializálódott közönséghez nem nagyon. (Ez akkor jutott eszembe, amikor a színházból kifelé jövet két, kissé meghökkent néző arról beszélgetett, hogy ilyen szöveget ők még színpadról nem hallottak.) E szempontból mindenképpen szokatlan előadás ez a Belvárosi Színház színpadán, ahová a közönség egy része nyilván nem a téma és a forma, hanem Szabó Kimmel Tamás miatt ül be.
És nem fog csalódni. Szabó Kimmel kitölti a színpadot, a magára vett szerepeket, és könnyedén jár-kel ebben a műfaji sokszínűségben. Az egyik percben kapucniját a fejére húzva, pulóverét gyűrögetve mondja el, hogyan csúszott egyre lejjebb az általa megszemélyesített szereplő a szerek közötti vándorlásban, a másik percben Szabó Kimmel Tamásként olvas nekünk egy kis Máté Gábort (a pszichiátert, nem a színészt). Kosztolányi zakójába bújik, majd beleüvölti a világba Elvis Presley egyik dalát. Jól énekel, rekedt, bluesra termett hangon, és végig kapcsolatot tart nemcsak a zenekarral, de a közönséggel is. Furcsa módon ez az erős színészi jelenlét, ez a csodálnivaló sokszínűség az, ami néha kitakarja a megidézett szereplők drámáját. Könnyebb arra figyelni, hogyan oldja meg Szabó Kimmel az újabb és újabb feladatot, mint arra, hogy mit hallunk tőle éppen. A monodrámák nagy dilemmája ez: színész és szerep kényes egyensúlya, amit ebben az esetben éppen a szöveg sokrétűsége miatt még nehezebb eltalálni. Ezt az igen sikeres bemutatót követő további előadások biztosan finomítani fogják majd.
Novák Eszter rendezése megteremti azt a laza keretet, amelyben ez a sokféleség működhet. Nem tagadja le azt sem, hogy ezzel az előadással figyelemfelhívó, segítő céljuk is van az alkotóknak. (Úristen, ha Szabó Kimmel az elmúlt öt évéből egyet végigfacebookozott, akkor én vajon mennyit? – kétségtelen, a figyelmem fel van híva, bár vele ellentétben nem fogok letölteni még egy alkalmazást, hogy ezt kiszámoljam.) Lázár Zsigmond zenekara nemcsak a zenei alapot biztosítja magabiztosan, de ha kell, képesek szinte láthatatlanná válni, máskor magától értetődően kapcsolódnak be a játékba, akár csak egy bólintással, pillantással is.
A Széttépve úgy lett nagyon cool előadás, hogy azokat is leköti, akik nem rajonganak a cool előadásokért, és jó eséllyel azokat is meggyőzi, akik nem tartoznak Szabó Kimmel Tamás kiterjedt rajongói táborába. És ami talán még fontosabb: alkalmat ad arra, hogy függőségeinkről, annak okairól gondolkodjunk, beszélgessünk.
Turbuly Lilla
