A színészek a helyzetkomikumok folyamatos bolondozásának és kavargásának megfelelően elképesztő fizikai teljesítményt nyújtanak, ugyanakkor néha még mintha lemerülnének.
Nőként és színész végzettséggel érvényesülni a rendező férfiak között: Pelsőczy Réka pályafutása kétségkívül elismerésre méltó (interjúnk itt olvasható). Minden dicséretnél biztosabb visszajelzésnek tűnik, hogy Orlai Tibor immár sokadik előadását bízza Pelsőczyre, és talán a Belvárosi Színház nézőiben is kialakult már a kép, hogy mik az alkotói védjegyei, milyen az, amikor egy előadás „pelsőczys”.
Ilyen védjegy például az alkotómunka iránti sajátos érdeklődés. Csak kiragadva pár példát: míg a Római vakációt egy filmforgatásba helyezte, a Mindent Éváról esetében másképpen, de szintén a művészet „mögé” kukkanthattunk be egy társulat életén keresztül, a HERNÁDI pont pedig egy nagyformátumú színésznő előtti tisztelgés. Az Egy fenékkel két lovat ismét ebbe a vonulatba illeszkedik, a szereplők egyben előadók is, ezt a színpadra kitett mikrofonok már az első pillanatban aláhúzzák. De a későbbiekben is, a commedia dell’arte megtévesztős, álöltözős hagyományait színpadiassággal, közönségnek szánt kiszólásokkal és rengeteg önreflexióval fokozza és frissíti a rendezés. Ha a színészek energiái utolérik ezt a koncepciót, akkor egy sokat nevetős szórakozásban lehet részünk.
Goldoni Két úr szolgája című komédiáját eredetileg Richard Bean írta újra, és ez az adaptáció megjárta a Broadwayt is. Az új verzió a hatvanas évek túlfűtött Nagy-Britanniájában játszódik Olaszország helyett, a gombafrizurák, a Beatles és a szexuális felszabadulás közepén (különös érzés most úgy foglalkozni pár órát a britekkel, hogy nincs egyetlen szó sem a Brexitről). Az alaphelyzet azonban ugyanaz: hősünknek két urat is ki kell szolgálnia, anélkül, hogy azok bármit is megsejtenének ebből. Ráadásul az uraknak megvan a maguk titka: egyikük valójában egy hölgy, aki saját halott bátyjának adja ki magát, míg a másik egy gyilkosság miatt menekülő hősszerelmes. Bár a szereplők a történet szerint mind alvilági figurák, egy-egy pisztolyt és poént leszámítva sokkal inkább zenészeknek tűnnek, akik legszívesebben visítozó tömeg előtt énekelnék a Hard Day's Night-ot.
A hangulatot és az atmoszférát pillanatok alatt megteremti, hogy az előadás tele van a korszakot idéző élőzenével: a felvonások elején, egy-egy színpadi átrendezésnél és nemegyszer a jelenet közben is a szereplők revüszerűen, dalban árnyalják az érzelmeiket. Nem csak a dalok, de a színész-énekesek is meglepően jók, többen közülük a Bekvart együttes tagjai. Talán az egyetlen szembetűnően furcsa elem, hogy a főbb szereplők közül csak egy valaki nem fakad dalra, Lukáts Andor ugyanis feltűnően némán asszisztál.
A legnagyobb részt Nagy Dániel Viktor viszi a hátán, egyszerre okos és kelekótya, mindenkit bravúrosan megtévesztő szolgaként. A színésznek hosszabb magánszámokra (például amikor önmagával vitatkozik, majd veszekszik) és folyamatos interakcióra van lehetősége a közönséggel. Ezekben ugyanolyan nagyszájú showmannek mutatkozik, mint amilyen az általa alakított szereplő. Valódi és beépített nézőket kér fel színpadi szereplésre, akiket ugyanúgy belevon a játékos csetlés-botlásba, mint a fiktív karaktereket. A valódi résztvevőktől kiélesedik a burleszk, durvábbaknak hatnak a gegek, hiszen „tényleg” az itt és most illúzióját megteremtve történnek meg. Személyes ízlésemnek a kihívottak megviccelése és a tortába nyomott arc már zavaróan hatásvadász és kissé kellemetlen volt, de igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá: a közönség kirobbanó nevetéssel élvezte ezt a fajta humort. Ugyanerre a színpadiasságra hajaz a folyamatos kiszólás az eredeti Goldoni-darabra, a színészekre, a Belvárosi Színházra. Sőt az egyik szereplő még saját, drámában megírt motivációit is elemzi.
Az energia, ami egy igazán jó színpadi geg elengedhetetlen feltétele, azonban sokszor még hiányzik, ami persze előadásról előadásra változhat. A színészek a helyzetkomikumok folyamatos bolondozásának és kavargásának megfelelően elképesztő fizikai teljesítményt nyújtanak, ugyanakkor néha mintha még lemerülnének, magukkal húzva az előadást. A humor ettől alkalmanként leül vagy elnyúlik, a fokozás már soknak hat. Ehhez hozzátartozik, hogy Zöldi Gergely játékosan anakronisztikus fordítása is olykor inkább csak egy mosolyra elég. Az ügyeskedő, csak k betűs szavakkal elmondott dialógusok például már-már erőltetett, felesleges cifrázás.
Üdítő azonban, hogy az eredeti drámában rejlő nemi egyenlőtlenség témájával (a pénzt csak férfi veheti fel, ezért a lánytestvér beöltözik a bátyjának) ez a feldolgozás többszörösen is kezd valamit, amire a beat-korszak közege tökéletesen alkalmasnak tűnik. Előkerülnek a női szempontok, utalások Margaret Thatcherre és a nemi egyenlőségre, valamint az egész előadást végig kíséri egyfajta látens homoszexualitás folyamatos utalásokban, apró gesztusokban. Ez utóbbi pedig kifejezetten összecseng az előadás középpontjában álló nem-cserével is. Lovas Rozi egyébként nem túlozza el a férfinak öltözött nő szerepét, hangját nem változtatja el, mozgása természetesen tűnik férfiasan határozottnak, hogy azután mégis valódi átváltozásnak hasson, amikor kifejti magát a széles vállú zakóból. A párját alakító Friedenthal Zoltán macsó kiállása mögött egy feminin férfi rejlik, másik oldalról megközelítve ugyanezt a kettősséget. Mindamellett a puszta szórakoztatáson, a felvetésben rejlő lehetőségek ellenére, nem igazán lép túl az előadás. Hogy ez jó-e, az megint csak ízlés kérdése.
A színészek közül mindenképpen ki kell még emelni Rujder Vivent, aki elképesztő hitelességgel varázsolja elénk a naiv butuska mennyasszonyt az egyik mellékszerepben. Igazán rossz alakítással nem is találkozunk, ugyanakkor a Nagy Dániel Viktornál említett elfogyó lendület másoknál is megfigyelhető. (Kíváncsiságból belenéztem a youtube-on egy külföldi verzióba. Ugyanazok a jelenetek és kompozíciók sokkal erőteljesebben valósulnak meg még felvételen is, és ez kizárólag a színészek dinamikáján múlik.) Ugyanakkor a pálmafákkal díszített, a történetbeli motelre utaló fehér lakásbelső díszlet egyszerre tud utcai és benti tér lenni, miközben kellemes légiességet ad az előadásnak (díszlet: Kálmán Eszter). Ilyen egyelőre Pelsőczy előadása is: felfrissít, mint egy nyári szellő, de nem elég erős, hogy pár perc múlva is emlékezzünk rá.
