Kétszázötvenedik előadását is megérte az Orlai Produkciós Iroda és a Thália Színház közös produkciója, Richard Alfieri (képünkön) Hat hét, hat tánc című színműve Vári Éva és Kulka János főszereplésével. Az est végén az álló vastaps is azt jelezte: itt valami megint nagyon jól, profi módon el lett találva, ha a 2006-i bemutató óta folyamatos a siker.
A rendszerváltást követően új színházi struktúrák is feszegetni kezdték a hazai színházi élet kereteit. A valamikori: „adott állami színház, adott játszóhely, adott társulat, adott repertoár előadások” megmaradása mellett kezdték felütni fejüket a darabra szerződött alkalmi társulatok, magánszínházi vállalkozások is, amelyek akár rendelkeztek anyaszínházzal, akár nem, országosan elkezdték járni a különféle vidéki játszóhelyeket, általában igen sikeres produkciókat utaztatva – a helybeli közönség őszinte örömére. Ezek a stagione-k rendszerint könnyen mobilizálható, kevés szereplős és a közönség igényeinek jól megfelelő, népszerű produkciókat hoznak létre, hiszen katalizátoruk egyaránt a megélhetés és a nem elégséges foglalkoztatottság kényszere épp úgy, mint az állami támogatások hiánya, vagy alkalomszerűsége.
A Hat hét, hat tánc magyar előadása is így jött létre 2006-ban, amikor Vári Éva és Kulka János elkezdte azt a sikerszériát, amely Szegedtől Szentendréig, Soprontól Nyíregyházáig bejárta már az országot, és jutott el 2013. november 9-én a 250., remélhetőleg nem utolsó előadásig a fix bázisnak tekinthető Thália Színházban. A produkció ezenközben a 2006/2007. évadban elnyerte a Színikritikusok díját, mint legjobb magyarországi zenés szórakoztató előadása, továbbá a 2008/2009-i szezon legjobb produkciójaként, illetve Kulka János a legjobb férfiszínészként megkapta a Vastaps-díjat.
A darab egy 70 éves nő (aki inkább 68-nak mondja magát), és egy 50 feletti meleg férfi különös barátságának története hat jelenetben. Lily Harrison (Vári Éva) egy baptista lelkész özvegye, egy időseknek épült tengerparti lakótelep egyik lakásában él egyedül, de önnön biztonsága érdekében mindenkinek azt mondja, hogy a férje pillanatnyilag nincs itthon, nemsokára hazajön. Hozzá csönget be Michael Minetti (Kulka János), akit a „Hat hét, hat tánc” ügynökség küldött, ugyanis az asszony magán társastáncórákat rendelt tőlük.
Michael és Lily első találkozása majdnem a teljes csőd, annyira különböznek egymástól. A szokatlanul és bántóan nyers, trágár és cinikus férfi megdöbbenti a jómódú nyugdíjas lelkésznét, aki már-már ki is rúgja a szemtelenkedő Michaelt, de könyörgésére meggondolja magát és ad neki még egy esélyt. Megkezdődik az 1. óra, a swing.
A 2. órán, amikor a tangó kerül sorra, Lily Michael fejére olvassa, hogy kiderítette: hazudott neki a feleségét illetően, és egyáltalán nem biztos, hogy folytatni akarja vele az órákat. Michael indulatosan mentegetőzik, de mielőtt elmenne, elárulja, hogy ő meleg, ezért kényszerült hazugságra. Lily megszánja, marasztalni kezdi, mert rájön: talán mégis tudná élvezni a kissé szokatlan stílusú tánctanára társaságát.
3. óra: Michael rájön, hogy Lily is hazudott neki, mert valójában özvegy. Az asszony mindent megtesz, hogy a férfi ne menjen el, és őszintén elkezd mesélni az életéről, az öregségről és a magányáról. Végre jöhet kibékülésük jelképe: a bécsi keringő.
A 4. táncórát Lily lemondta, Michael mégis megjelenik, levest is hoz, mert hallotta, hogy az asszony gyengélkedik. A nő vonakodva fogadja el ezt a törődést, a meleg leves azonban megteszi hatását: Lily ismét talpra áll és a foxtrott órán kiválóan követi Michael tánclépéseit. Kiderül: ötven éve kiválóan táncol és nem is tanárra volt szüksége, sokkal inkább egy partner társaságára. A férfi meghívja őt egy nyilvános táncestre.
Az 5., a csa-csa-csa táncórára a táncesten került sor, ahonnan Lily és Michael boldog fáradtan ér haza. Lily felszabadultan kezd mesélni szűklátókörű férjéről kiüresedett házasságukról és balesetben elhunyt lányukról, és Michael is a maga félresikerült kalandjairól. Lily szerint önsajnálat helyett megfontoltabban kellene párt választania.
Az utolsó, a 6. óra a diszkótánc napja. Michael alkalomhoz illően, színes pálmafás ingben áll az ajtóban, a sápadt Lily hálóköntösben fogadja, alig áll a lábán. Ezen az utolsó órán alig táncolnak, pedig a Bech Boys szörfös zenéjét kedvelik, de most inkább arra vágynak, hogy megosszák egymással életük legnagyobb titkait, a múlt legfájdalmasabb pillanatait. Jóllehet a táncórák véget értek, tudják, barátságuk továbbra is megmarad. Michael felkéri Lilyt egy utolsó táncra; egymást ölelve ringatóznak az erkélyen, az édesbús naplementében.
A Hat hét, hat tánc (Six Dance Lessons in Six Weeks) című színdarab Richard Alfieri (1948, Florida) amerikai színmű- és regényíró, producer és színész díjakat nyert, 2001-i vígjátéka, amit a Los Angelesben és a Broadway Belasco Színházban lezajlott bemutatókat követően hatalmas sikerrel játszanak azóta is a világ legnagyobb városaiban. Szerzője filmre is átdolgozta; a forgatásra épp idén és Magyarországon került sor Arthur Allan Seidelman rendező és az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos operatőr irányításával. A főszerepeket Gena Rowlands és Cheyenne Jackson játssza, de a filmben olyan nevek is feltűnnek majd, mint Julian Sands, Rita Moreno, Jacki Weaver, Margitai Ági,Márton András és Sugár Bertalan.
Visszatérve a színdarabhoz, a témát a szerző egy miami öregek otthonából merítette, ahol az idős emberek tengerre néző panorámával, luxuskörülmények között várják az elkerülhetetlent. Az elmagányosodás általánosabb értelemben vett nyugati civilizációs felhangjaival átitatott sztori egésze olyannyira tipikusan amerikai, hogy PartiNagy Lajosfordítónak és Ilian Eldad (Lengyel Iván) rendezőnek húzni és magyarítani kellett az egészet, hogy nálunk is sikeresen befogadhatóvá váljék az őszinte érzelmek és a giccs határán lavírozó, minden jelenetet nagy profizmussal hangulatokra és táncokra bontó, a humort és elérzékenyülést patikamérlegen kiszámító bulvárdarab. Pedig ez tulajdonképpen két vesztes története, aki táncban és szavakban megpróbál egymásba kapaszkodni, egymás elengedni, figurázni, feloldódni. Sikere igazából nem az irodalmi értékének, hanem a zseniális színészi alakításoknak köszönhető, melyek kényes egyensúllyal balanszíroznak a hitelesség és nevetségessé váló érzelgősség, vagy gusztustalanság között.
Vári Éva színjátszásunknak olyan nagyasszonya, aki kevesebbet játszik annál, ennél fogva kevésbé van reflektorfényben a közönség számára, mint amennyire megérdemelné, ezért minden egyes szerepében újra fel lehet fedezni színészi eszköztárának összetettségét. Lily Harrison korántsem az a száraz, bigott vénasszony lelkészfeleség, akit felületesen elképzelnénk magunknak – erről szó is esik a szövegben. „Az elején nem volt rossz, csak aztán összeházasodtunk” – jellemzi férjével való kapcsolatát tömör, szarkasztikus humorral. Csak éppen akkor másként kellett viselkedni, és ő ehhez tartotta magát. Pedig a kitörésvágy, az érzékiség, hogy nőnek tekintsék minden jólneveltsége mellett, benne is megvan, és a kezdeti, mindenen átsütő egyedüllét felszíne alól ez is előbújik a játék rezdüléseiből. Az, hogy egy meleg férfival kerül össze, akár védelem is lehet számára, hogy nem éri szexuális inzultus, de attól még a nőiességét szeretné érezni. Lily azért vesztes, mert az élet úgy ment el mellette, hogy hiányokat hagyott benne. Bár a színpadon csak két embert látunk, Lilyn keresztül beszüremkedik a játékba egy harmadik, az alsó szomszéd, Ida másfajta magányossága is, amely ugyancsak Vári Éva reflexióiból bomlik ki. Ezt a játékot teljes hitelesség jellemzi, a férfival ellentétben Lily még akkor sem színészkedik, mikor nem mond éppen igazat. Vári Éva szavaival és csöndjeivel együtt tölti meg élettel ezt a szeretni való női alakot.
Kulka János Michael Minetti figurájában önfeledt örömmel hoz színpadra egy szélsőséges karaktert. Az európai értelmezésben a tánctanár egyben illemtanár is, de Amerikában ez nem biztos, hogy ennyire így volna. Nekem egy túl durvának is látszik az, ahogy ez a tánckarosból tánctanárrá szürkült, szalonképtelen alak az első megszólalásától kezdve, minden ok nélkül provokálja, löttyedt seggű néninek és egyebeknek titulálja azt a megrendelőt, aki lényegében a kenyerét adja. Aztán lassan ráérzünk, hogy provokációival a félrecsúszott életét káromolja ez az ember. Mert ő vesztese a szakmájának és a nemi identitásának is, hiszen a hasonnemű szerelem esélye is lassan elvonul mellette. Alakoskodnia kell mindaddig, amíg fel nem fedheti meleg voltát, akkor viszont, látva az elfogadást, szinte gyermeki szertelen kérkedéssel élvezi, hogy rájátszva „buzizhat”. Kulka harsánysága mögött ez a szabadságvágy tör fel, ahogy a táncfilozófiájában is a legális nemi közeledésének élvezetét hangsúlyozza.
Az előadásban rendkívül fontos a koreográfia, amely jelen esetben Király Attilaés Cortés Sebastian munkája, és amihez Gebora György járult kitűnő zenékkel. Csakhogy itt a lépések és mozdulatok betanításán túl a szereplők színészileg sem mindegy, hogy adott pillanatban mit és hogyan táncolnak. A fizikai érintkezés hol vágyat, hol közömbösséget hordoz, a mozdulatok darabossága vagy felszabadultsága belső érzelmeket fejez ki, mert a hangsúlyok mellett a mozdulatok minősége is árulkodó kifejező eszköz. Ebben a darabban ezt is érdemes figyelni, ahogy ugyanaz másként formálódik, tovább fejlődik Vári és Kulka mozgásos jellemábrázolásában. Jánoskúti Mária jelmezein is érződik, hogy a színészek jól érzik magukat benne. Ilan Eldad rendező csak annyira nyúlt bele az előadásba, amennyire szükséges volt, de hagyta színészeit szabadon érvényesülni.
Két kiváló színész jutalomjátéka a 250 forró sikerű est és az 1500 közös tánc. A közönség talán nem lanyhuló érdeklődésén múlik, hogy lesz-e 300. előadás, mert a művészeken nem érződik, hogy unnák már ezt a darabot. A Thália Színházban a következő kitűzött előadásnap december 16.
