Minél őrültebb valaki, annál nagyobb hatalomra tehet szert. Az ostoba, béklyózó szabály is szabály, de nem azért vannak-e a szabályok, hogy áthágjuk őket? A darab a maga kissé közhelyes módján kihívóan állít és kérdez ma is. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Ken Kesey regénye ötvenhárom éve jelent meg, Dale Wasserman 1963-ban már el is készítette a színpadi adaptációt, Miloš Forman filmje 1976-ban söpört be számos Oscar-díjat. A három változat több vonatkozásban eltér egymástól. Az Orlai Produkciós Iroda bemutatójának leginkább a három közül a legjobb, a regény karakteréhez húzó változatában a szöveg építkezését és a fordítást (Zöldi Gergely munkáját) is érheti kifogás. Az elmegyógyintézeti szituációk dramaturgiai lazasága, a mondandónak alácsúsztatott verbalitás sekélyesít, az agyonlófaszozott stílus untat, mivel így a nyers szavak a valóban kiélezett pillanatokban sem fagyasztják meg a levegőt.
Znamenák István vizuális és akusztikus effektekben, időbontó-időmegállító, álomszerűen látomásos képekben bővelkedő előadást, impulzív, figyelmünkre, érzékszerveinkre folyamatosan ható interpretációt hozott létre. Saját díszletében remekül megélnek a szimbolikus tárgyak (akár egy jelentéktelen, kiboruló virágcserép), az önálló életre kelő fényforrások, a tagoló térszegletek. A pszichiátriai osztály ápoltjainak szerepei jó gazdára találtak. Jéger Zsombor (Martini), Formán Bálint (Harding), Dékány Barnabás (Bibbit), Róbert Gábor (Cheswick), Keresztény Tamás (Scanlon), Csémy Balázs (Ruckley) is pontos, technikás figuraszobrászattal ábrázolja a valóságos betegek vagy a sorsuk szorongatásai elől ide menekülő álbetegek bogarait, rögeszméit, hiteit, tévhiteit, fellobbanásait, elgyávulásait. Általában hatásosabbak az alakok antréjával, mint a karakterek fenntartásával, hiszen például érdekesebb feladat valakiről hírül adni, hogy a világot felrobbantani akaró bombakészítő őrült, mint három órán át egy fogóval és egy szál dróttal bombát készíteni a Sport feliratú cipős dobozban. Pálya Pompónia és Boros Anna meggyőzőbb nővérként, mint az intézménybe beszökő prostik a jelmeztervező Cselényi Nórát sem nagyon dicsérő, konvencionális rikításával. A titkos, féktelen szexorgia labilitása akkor a legnyilvánvalóbb, ha a megvesztegetett iszákos ápoló passzív, értelmezetlen szemszögéből tekintünk rá. (Takács Zalán egyébként jó ritmusérzékkel játssza a joviális fickót, akárcsak a másik, behemót ápolót Ficzere Béla.)
Ennek részben az az oka, hogy a rendezés ügyesebben boldogul az egyéni beállításokkal, mint a csoportos mozgatásokkal, csapat-megnyilvánulásokkal, bulikkal. A produkcióban sok az ígéretes helyzet, kevés a gól. A sporthasonlatnál maradva: a kosárlabda szimbolikussá váló pattogtatásai, magányos gurulása beszédesebb, mint az ápolda falai közt lázadással felérő, „Scottie Pippen-es, Larry Bird-ös” kosarazási szcéna hemzsegése. A labdarúgó világbajnokság televíziós közvetítésének nézését nehezen kiharcoló betegközösség ugyancsak hiteltelen, amikor Ratched nővér, a „Főnéni” gonoszul rögvest meg is vonja e jogot, egy szabály(szegés) folytán elzárja a készüléket, és erre a főhős, az örök renegát sármos rosszfiú, a vagány Randle P. McMurphy úgy kezdi közvetíteni a meccset, mintha látna valamit is az elsötétült képernyőn. Miért hiteltelen a többiek reakciója? Mert Znamenák nem hagy időt, hogy megértsék, átvegyék vezérükké lett társuk egyszerre pofonegyszerű és emelkedett, jelentésgazdag trükkjét, amellyel a maga módján az őket terrorizáló „igazi őrült”, Ratched nővér fölé kerekedik, kerekednek. A „tömegjelenetek” legfeljebb csak színezetükben „charentoni” jelenetek, a „forradalom” illúziójának is csupán árnyékai.
Maradéktalanul elismerésre méltó alakítás Péterfy Bori nevéhez, játéka összefogottságához fűződik. Nem indokolja az orvosnak is parancsolgató középkorú nő zsigeri gyűlölködését, de arcára van írva, zárt mozgásába kódolva, hogy ő ilyen. (Mások meg elmondják róla: vénlány, rossz alvó stb.) E szöges, szögletes jelenlét mégis utat enged valamiféle eltorzult maradvány-nőiességnek: Péterfy Bori a lelki rútságot és kegyetlenséget decens arisztokratikus külsőbe öltözteti (és a darab szerint a halott, az ő halottja mellett melodramatikusan kiéli, hogy van neki szíve). Esetében Cselényi is remekül eltalálta az egyszerre civil és intézeti ruhaszabást, az ápolónő-kék kosztümöt. Makranczi Zalán nehezen leli helyét kőkemény beosztottja mellett. Nem Dr. Spivey lágy akarattalanságával, engedékeny emberségével van baj: a jellem még nincs egybe gyúrva.
Kocsis Pál szintén kevesebbet nyújt egy árnyalattal, mint azt várni lehetett a testére szabott Bromden törzsfőnök, a „nem vagyok elég nagy” szorongásával élő hatalmas indián alakját teljességgel övének vélve. Amikor háttérben seperget, amikor előtérben maga és népe sorsát vallja meg: nem nagyobbnak – súlyosabbnak kellene lennie. A „süketnéma” ápolt „gyógyulása” az egyik elsietett, kijátszatlan mozzanat az estén: Bromden szóra fakadása szinte mellékes ügy. Szabó Kimmel Tamás kergeti, néha utol is éri és bekebelezi McMurphy szerepét, de ezúttal is kísért az érzés, hogy – bármekkora erőfeszítéssel – újabb feladatait egy rohamban, izgésben, hangosságban, egyazon szúrós nézéssel veszi birtokba: mostanában kevesebbet épített színészi önmagán, mint a pályakezdés éveiben.
Nem kevés problémájától függetlenül a Száll a kakukk fészkére éppen elég profi produkció ahhoz, hogy siker legyen, és csak elkérgesült lelkű, szikkadt elméjű néző lehet az, aki nem rendül bele a „Hát megcsinálták!” felkiáltásába (a „hatalom” és a gonoszság elkövette, megcsinálta a bűnök bűnét, a személyiség eltakarítását), a jellemszeplőivel együtt is rokonszenves mindenkori szabad ember, McMurphy agyatlanításának, halálának drámájába, az önként elfogadott vagy az intézmények felkentjei által kimért szabadság- és jogfosztás vérlázító tényébe.
