„A kétely éppoly erős kötelék, mint a bizonyosság.” – ezzel a sejtelmes mondattal találjuk szembe magunkat az Orlai Produkciós Iroda szeptember 11-én bemutatott darabjának szórólapján, s alatta olyan remek színészek fotója köszön vissza ránk, mint Udvaros Dorottya és Fekete Ernő. Ez a két dolog már önmagában is elég figyelemfelkeltő ahhoz, hogy ellátogassunk a Belvárosi Színházba, azonban ha akad olyan, akit ez még nem győzött meg, akkor a darab története bizonyára minden kétséget eloszlat afelől, hogy érdemes-e megnéznünk a Kétely című előadást, Pelsőczy Réka rendezésében.
John Patrick Shanley Pulitzer- és Tony-díjas drámája egészen 1964-ig repít minket vissza, méghozzá a bronxi St. Nicholas Egyházi Iskolába. Az előadás az új tanító, Flynn atya (Fekete Ernő) ködös gyónásával kezdődik az életéről és arról, hogy elkövetett valamit (azt azonban nem árulja el, mi az), mellyel azonnal elülteti a fülünkben a bogarat arról, hogy milyen karakter is a színpadon álló férfi.
Azonban nincs sok időnk az atya személyiségén töprengeni, hiszen máris újabb konfliktushelyzet tárul a szemünk elé: a katolikus intézmény igazgatónője, Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) szigorúan fogja diákjait, így érhető, hogy fiatalabb kolléganője (Simkó Katalin) szeretetteljes, gondoskodó módszere súlyos nézeteltérést szül a két nő között. Hasonló mentalitással tanítja a gyermekeket Flynn atya is, ezért ő is hamar kivívja maga ellen az igazgatónő ellenszenvét: sőt, Aloysius nővér azzal vádolja meg a férfit, hogy molesztálja az iskola egyetlen latin-amerikai növendékét. Terhelő bizonyítékok híján mindössze a nő megérzései állnak a mindenki által kedvelt, szívélyes, atya szavával szemben.
Az igazgatónő azonban nem nyugszik, és ádáz küzdelembe kezd saját igazának alátámasztása érdekében, mely harctól senki és semmi nem tántoríthatja el. Fiatal kolléganője nem osztja véleményét, mégis társává válik ebben az utazásban, hogy tiszta naiv személye kiegyenlítse az ő rideg, néhol szarkasztikus karakterét, ezáltal pedig észrevétlenül formálja is egymást a két nő.
Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta tárgyalás zajlik a szemünk előtt a színpadon, ahol ki-ki védi és bizonygatja a saját igazát mások előtt, mely kérdésben a botcsinálta esküdtszék, azaz mi hozhatjuk meg a döntést a nézőtéren. Meg kell, hogy mondjam, hálátlan szerep ez: ahogyan egyre mélyebben megismerjük a helyzetet, úgy válik egyre lehetetlenebbé az igazságtétel.
Természetesen nincs könnyű dolga a színészeknek sem, hiszen el kel velünk hitetniük, hogy mindegyiküknek igaza van (ahogyan mindannyian tévedhetnek is), továbbá azt is, hogy egy kicsit az összes karakterrel szimpatizálhassunk és együttérezhessünk. Ebben a feladatban kivétel nélkül ötösre vizsgáztak, s mi tanácstalanul állunk az ítélethozás előtt.
Amikor Aloysius nővér berendeli a fiú édesanyját (Kéri Kitty), hogy az atya és a diák kapcsolatáról kikérdezze, már-már úgy érezhetjük, közelebb kerülhettünk a megfejtéshez, aztán (persze csak képletesen, de) újra kirántják alólunk a széket. Hogyan is lehetne bűnös az a személy, aki kosárlabdázik a tanítványaival, akit diákjai istenítenek és felettesei mind elismerően nyilatkoznak róla? Úgy gondolom, ez az a kétely, amely összehozott minket, nézőket egy estére: ez az elképesztően nehéz dilemma, melynek megoldásában egyáltalán nem lehetünk bizonyosak. Éppen ebben rejlik a darab zsenialitása: megmutatja nekünk, hogy az élet nem fekete-fehér, és nincsenek teljesen egyértelmű helyzetek és döntések. A kétely mindig velünk marad.
