Hyppolitból Hippolyt - az Olvass bele kritikája
2013. 07. 09.

Hyppolitból Hippolyt - az Olvass bele kritikája

Az Olvass bele kritikája a Hippolytról.

Ne kutassuk, hogy ki mennyit tett hozzá Zágon István Hyppolitjához vagy vett el belőle. Feltéte­lezzük, hogy a visszatérés az eredeti színmű­höz tu­datos volt, abban a reményben, hogy a csodatevő, aranykezű Mohácsi testvérek valami új minőséget hoznak létre belőle. És az új minőség Mohácsi János keze alatt tagadhatatlanul létre is jött.

Az eredeti darab (már amennyire rekonstruálható) akörül forog, hogy az újgazdag Schneider nyakékkel lepi meg fél évszázados fennállását ünneplő feleségét, a család tagjai továbbá a kapcsolódó személyek vi­szont e nyakék ellopása (plusz sejthetően értéke­síté­se) útján szeretnék stabilizálni megingott anyagi hely­zetüket, illetve megvalósítani álmaikat.

Zágon István a maga korában népszerű és sikeres humo­rista, színdarabíró volt, habár a Fekete Péteren kívül eredeti formájában nemigen maradt meg a nevéhez köthető siker (repríz), hacsak nem a film, amihez már eleve más nevét köti az emlékezet: Nóti Károlyét. Előrebocsátani ezt azért szükséges, mert az Orlai Produkció mostani bemutatója nagy merészséggel fordult az ősváltozathoz.

És két marékkal szórták bele az aranyat: Schneidernének Csákányi Esztert, Schnei­der Jánosnak Elek Ferencet, az inas Kovács Hippolytnak Kulka Jánost kötötték le. (A többi szereplőről majd később.)

Zágon darabját pedig beletolták a Mohácsi-darálóba. Mert a gründungszeitben meggaz­da­godott egészen kicsi kispolgár történe­té­hez valami frissítés is kell. Nem biztos, hogy átjön a néző számára, miszerint az uborkafára kapaszkodók mindig nevet­sé­ge­sek. A daráló – a nézőtérről nézvést – vala­hogy úgy működött, mint Rejtő híres kávé­háza, ahol a Vörös avagy Egyszerű Plack ontja magából a zseniális probléma­meg­oldá­sokat és gegeket – akár van közük a cselek­ményhez, akár nincs.

Zágon Hyppolitja sejthetően a Feydeau-bohózatok nyomvonalán született meg, grófi születésű, ám álruhás sofőrrel, konzervatív-demokrata Schneiderrel, procc naccsasszonnyal, modern leánygyermekkel, és a megingathatatlan nyugalmú, korábban főuraknál szolgált inassal. Továbbá megrendezett éjszakai rablással, sok ajtóval, ki-berohangálással.

A többi (gondolom) Mohácsi-Plackék adalékanyaga. Úgy tűnik, hogy a néző nagyon élvezi a ráadást. Schneider úr Elek Ferenc megzenésítésében a 130 százalékos papucs. Nagyon kedvesen hozza, voltaképpen nincs is más dolga, csak hogy ki ne csússzon véletlenül a skatulyából. Bármi történik, ő megbízhatóan szolgalelkű marad…

Csákányi Eszter ebben a tükörben sokkal több színű. Ugyanis remekül szenved attól, hogy ötvenedik születésnapját kell megélnie (és ettől kezdve nyugodtan mondhatja magát 39-nek), és ebből az okból végigvinnyoghatja a lakást. Ám a család barátja, a hőbörödött képviselő, Makács pont az érett nőkre bukik (vagy ezt hazudja), ezért nem leánygyermekükre, a bájos Terkára, hanem a kedves mamára hajt… Csákányi mint erős, parancsnokló nőszemély már több szerepben megmutatkozott a Belvárosi színpadán (például Dolcsaja vita), itt is ő viszi el a tejfölt. Ő az érdekes figura. Különösen sziporkázó jelenete a „soha nem sírok mások jelenlétében, soha, soha, soha” több szólamot produkáló vonulásaiban.

Kovács Hippolyt (»Használjuk csak a keresztnevet, ha kérhetem.«) közel sem akkora manipulátor, mint a filmbeli alak. Az inas célja a gazdáinak boldogsága, mondja jóságosan, és tényleg igyekszik mindenkit boldogítani. Igazán nem ő tehet arról, hogy az átiratban a Plack-ötletektől másodlagos alakká degradálódik. Kulkának anakronizmusokat kell hidegvérrel kezelnie: megérdeklődi, hogy Schneiderék milyen gyakran élnek házaséletet, a Márta nevű komorna és a hazudozós Manci az ő unokahúgai, és további 6-7 unokahúgot is beszerzett egy nap alatt a házba, különböző munkakörökbe. Feltételezhető, hogy mindezen unokahúgok saját szerelmi életének hagyatékai. Hagyjuk mi is…

Plackék leleménye, hogy az egyik unokahúg, a szobalányként megjelenő Márta (Boros Anna) Bécsben diplomázott pszichológiából, Freudnál. Kapásból megmagyarázza az orális fixációt, de egy pillanat alatt kibillenthető biztonságából. Talán még az aszexuális, kicsit lökött Palika sógor (Mertz Tibor) – akit a néző hamarosan autistaként diagnosztizál (láttuk a Rainmant, ugyebár) – is az átdolgozók fantáziájából bukkanhatott elő, annyira szervetlen a jelenléte a cselekményben – Mertz egyébként kitűnő. Játéka, jelenléte mindvégig igen intenzív.

Az ősdarab figurái a zűrös fiatalok: Téby Zita bájos, akaratos és természetes Terka, Pál András csinos és ügyes András (illetve István gróf, de pszt), ám hogy ez a két fiatal magától miért nem veszi észre egymást, nemigen érthető. Hacsak nem annak fényében, hogy a boldogságot Hippolytnak kell megteremtenie.

Pető Kata mint Hazudós Manci (valójában Klárika, István gróf = András esküvő előtt elhagyott hajdani liezonja) bármilyen ostobaságot mondhat, mert utána édesdeden leleplezi magát, tudniillik hogy hazudik, mint a vízfolyás. Pillanatonként váltogatja Manci stílusait: vamp, picsogó liba, telefonszínésznő (így hívták a kitartott hölgyeket). Kedvelt előfor­dulási helye az újgazdag polgárvilla nélkülöz­hetet­len berendezési tárgya, az étellift. Khell Zsolt sokajtós díszlete folyamatosan szellemes, finom ötlete az olaj­festmény keretébe tűzött üdvözlőlap… Remete Krisztina a nőkre különösen jó jelmezeket adott. (Kicsit extrém, de sajátos dramaturgiai összekötő elem Hippolyt és András sárga zoknija.)

Makáts szerepében Nagy Viktor dürrög és turbékol a zamatosra érett Schneider­nének (szül. Kabáth Lujza, a „h” néma!). Télapó álruhájában intézné a nyak­lánc­lopást, halálra rémítve mindenkit. Minden bo­hó­­zati panelt bevet. Egy ezredmásodpercig sem sza­bad komolyan venni. Talán ő az, aki a leg­követ­ke­ze­te­sebben küzd azért, hogy egy pillanatig se higgyük: az előadásnak bármiféle köze is volna a valósághoz.

Történetesen ez lehetett a cél is, a néző szórakozzon, és semmire ne emlékezzen, ha már 50 méterre eltávolodott a színháztól. Ugyanakkor mégiscsak ott van mindennek alján egy mokkáskanálnyi keserű üledék, ami arra ébreszt rá (már ha…), hogy ezen már nevetni se tudunk úgy, mint régen. Talán már nem vagyunk olyan megbocsátók, mint Zágon – és ez a felismerhetetlenségig átszabott Hippolyt.