Tíz éve zajlik Máté Gábor egykori színészosztálya nyári előadásainak sorozata. Az osztály tagjairól szóló harmadik produkcióban Kovács Patrícia volt a főszereplő.
Hogy emlékszel vissza, hogy jött az az ötlet, hogy az egyetem elvégzése után együtt maradjatok, csináljatok előadásokat, aztán meg az, hogy három évvel később magatokról készítsetek produkciókat?
Kovács Patrícia: Nehezen éltem meg a negyedik évet, hogy vége lesz, mert nagyon szerettem az osztályt. Pedig a gyakorlati évem Egerben telt, ami akkor nagyon jó hely volt. Arra emlékszem, hogy végigbőgtem a diplomaosztót, mert tudtam, hogy ilyen közeg soha sehol nem lesz nekem még egyszer. Ilyen csűrben dolgozni soha többet nem lehet, mint amilyen ez az osztály. Hangsúlyozom, hogy nem a főiskolára szerettem járni, hanem ebbe az osztályba, ezekkel a tanárokkal – az a rendszer, ami akkor volt és most is van, nem annyira jó. De ebbe most ne menjünk bele. Jól álltak a csillagok, amikor minket összeválogattak. Abban, hogy valamilyen értelemben maradjunk együtt és tartsuk ezt meg, és mi lenne, ha időnként összejönnénk két-három hétig csinálni valamit – azt hiszem, ebben az ötletben vaskosan benne voltam. Azt éreztem, hogy erre nyitott lesz mindenki, csak ki kéne találni, hogy is legyen.
És hogy találódott ki?
Kovács Patrícia: Nem tudom, de egyszer csak ott voltunk Zsámbékon. Máté Gábor elkezdett azon gondolkodni, hogy hova menjünk, és végigjártuk azokat a helyeket, ahol nyaranként néha dolgoztunk. Szombathely, Szentendre… és aztán megtalálta Mátyás Irént, általa pedig Zsámbékot – ők pedig nyitottak voltak erre. De az egészet Gábor intézte, a gyakorlati részét mindig ő csinálja, abba nem folyunk bele.
Egy előadás létrejött, ilyen van. De ahhoz, hogy továbbmenjen a dolog, megint kell valami. Mi gördítette tovább?
Kovács Patrícia: Minden évben volt egy olyan kérdés és kétség, hogy ez jó-e, érdekel-e bárkit. De olyan sikere lett a Migrénes csirkének, hogy kifejezetten meglepődtünk. Ha emberek a nyár kellős közepén hajlandóak kiutazni harminc kilométert, pénzt fizetni azért, hogy egy vadkenderes réten egy rémes silóban üljenek és nézzenek minket, ráadásul van egy hely, ami erre pénzt, paripát, fegyvert ad, akkor miért ne csináljuk? Évekig volt benne egy ilyen, hogy amíg lehet, addig mi jól érezzük magunkat két hétig, abból úgyis lesz valami, és ameddig erre van érdeklődés, miért ne?
Mivel telik egyébként egy évünk? Szanaszét vagyunk a világban, megpróbáljuk képviselni azt, amit Gábor, Horvai István, Gálffi és Ascher belénk táplált. Nagyon jó hátizsákot kaptunk, hasonlóan működünk, bárhová is sodor az élet. Van valami speciális, ami a miénk, az osztály tagjai egyedül is jól működnek bármelyik színházban, másképp gondolkodunk a színházról, színházi morálról. Azt hiszem, bárhol tudunk jó csapatjátékosok lenni. Szóval évekig volt egy ilyen, hogy ha lehet, akkor miért ne. Szerintem az Éjféltájban… lett a legjobb az összes közül. De el kellett dönteni, hogy akkor minden évben lesz-e egy ilyen kétség, hogy miről készítünk előadást. Gábor meg egyszer csak előállt ezzel: rólunk. Nagy pofátlanságnak tűnt. Milyen dolog ez? Nem fogják azt gondolni, hogy milyen gőgös? A „legendás Máté Gábor-osztály” egyszer csak azt gondolja, hogy magáról készít előadást. Annyira meg lehet bízni a Gábor jófajta színházi iróniájában és humorában, hogy azt gondoltuk, rátolhatjuk ezt a felelősséget. Az ő jó ízlésében érdemes hinni. Aztán elkezdtük, és már csak húzni kellett a neveket.
Akkor már három éve ott voltatok, nomád körülmények között. Akkor ez még tizennégy év, mert ennyien vagytok…
Kovács Patrícia: Meg Gábor.
Igen, és Gábor. Vagyis tizenöt évig minden nyáron két hetet rászántok erre? Ebben van felelősség.
Kovács Patrícia: Mint minden közösség, mi is nagyon sok mindent megélünk, szeretjük meg nem szeretjük egymást, minden évben van krach, hogy ki van, ki nincs, ki szül, ki nem szül, ki kap akkora filmszerepet, hogy elengedjük, elengedhetjük-e, ő elmehet-e. Ebből mindig vannak viták. Ugyanúgy működünk, mint egy óvoda vagy általános iskola. Amikor leülünk, ugyanúgy viselkedünk, mint ahogy a főiskolán. Négy évig jártunk oda, a közösségben ugyanazokat a helyeket foglaljuk el, miközben például Száraz Dénes, akiről most szólni fog az előadás, már egy egészen másik Száraz Dénes, de köztünk mindig az a Száraz Dénes lesz, aki a főiskolán volt. Mindig vannak kétségek, és mindig el kell mondjuk, hogy évről évre más, évről évre nehezebb és évről évre szomorúbbak, keserűbbek lesznek az előadások, mert hagyjuk el a naivitásunkat és a hitünket.
Lehet, hogy a végén már tragédia lesz.
Kovács Patrícia: Nagyon jól szórakoznánk rajta. Mindig van benne humor és önismeret.
A teljes interjú a 7óra7.hu oldalon olvasható el.
