- Hogyan került bele a produkcióba?
- Fölhívott Orlai Tibor, hogy Garas Dezsővel kettőzve játsszuk el ezt a szerepet. Elküldte a darabot, elolvastam, és jónak találtam. A filmre már nem nagyon emlékeztem, csak arra, hogy Dustin Hoffman jó volt benne.
- Érdekes, mindenkinek ez a meghatározó élménye.
- Persze, mert azt nehezen felejti az ember. És még az is élt a fejemben, hogy a film nem tudományos kórképet festett az autizmusról, nem is ez volt a lényege. Inkább emberközelivé tette ezt a problémát. Nagyon sokan ennek köszönhetően tudták meg, hogy egyáltalán létezik ez a betegség.
- Egy pszichiátert játszik, aki autistákkal foglalkozik. Körüljárta a témát, vagy elég volt annyi, amennyit eddig tudott az autizmusról?
- Egy öreg barátom unokája autista, Angliában él. És nem a zsenik közé tartozik. Ennek a betegségnek rengeteg szörnyű válfaja van. Amit mi most megmutatunk, az csak az esetek öt százaléka… A hozzátartozók, ápolók, gondozók részéről nagyon nagy dolog ezt végigcsinálni. A barátom unokája miatt régebben olvasgattam erről, kezembe került például egy autista írónő könyve. Ő is az öt százalék közé tartozik, mert mindezt le tudta írni. Most külön nem olvastam utána, de nem is akarok ezzel tudományosan foglalkozni. Sokféle ismérve van ennek a betegségnek, melyeknek az összessége alapján megállapíthatóak az autizmus különböző fajtái, és már így is túl sok egyezést találtam magammal!
- Jó pár dolog mindenkiben benne van. Én mondjuk szoktam számolgatni a piros autókat egymás után a forgalomban, és például ez a momentum is szerepel egy szintén autista író könyvében…
- Ez nálam nincs meg. De ha valami nem úgy van, ahogy megszoktam és szeretném…! Olyankor elkeseredek és szinte dühöngök.
- Kivel nem dolgozott még a csapatban?
- Nagy Ervinnel, Cseh Judittal és Simicz Sándorral. Kulkával már igen, és persze Garas Dezsővel: ugyanabban az időben voltunk a szolnoki színház társulatában, sőt egyszer még rendezett is. Anger Zsolttal pedig még csak színészként találkoztam.
- És milyen rendező?
- Okosan gondolkodik, és hasonlóak az elképzelései a darabról, mint nekem. Az egész dolog nagyon közel áll a szívemhez. Szeretném, ha ez nekik siker lenne. Azt hiszem, minél jobban tudom szeretni őket, nekik annál, ha nem is könnyebben, de gördülékenyebben megy a munka. A szerepem is erről szól, a szeretetről és az empátiáról. Egy pszichiáternek mindkét tulajdonsággal rendelkeznie kell, különben ezt nem lehet csinálni negyven-ötven évig. Legalábbis, én azt hiszem, bár nem vagyok szakember. Ezért izgalmas az egész, mert pontosan nem tudhatjuk, így tehát maradnak az elképzelések. Persze nálunk sem a tudományos megközelítés a cél, hanem az ebből a szituációból kialakult emberi viszonyok formálódása. Aztán majd a „vallatásnál” kiderül, hogy a közönség mit fog belőle szeretni.
- Azon kívül, Dr. Breuner egy pszichiáter, van-e valami kapcsolata Raymonddal? Például megszereti-e, vagy kizárólag a pácienseként tekint rá?
- Ez az, amit nem akarok eldönteni! Hiszen hogyan is lehetne ezt szeretet nélkül csinálni? Vagyis, talán nem is a szeretet a legmegfelelőbb szó erre, hiszen Raymond felől nem várható viszonzás. Ez nehéz helyzet. A szerep valójában aktív és figyelő jelenlétet igényel. Ezt nem lehet konkrétan eljátszani. Itt az a kérdés, hogy van-e kisugárzás a nézők felé, vagy nincs, és ha van, lehet-e abból következtetni arra, hogy orvosilag és emberileg is a legjobb a szándékom Raymond felé. Szeretném, ha lehetne. De amíg nincs közönség, nincs igazi visszajelzés, addig bármelyik irányba mehet.
- Garas Dezsővel nézik egymást?
- Erre még nem nagyon volt mód, mert eddig én elég keveset próbáltam, de biztosan meg fogom nézni, ha már kész vagyok. Alapvetően nagyon mást úgysem lehet csinálni. Egyelőre izgatottan várom. Még van egy hetünk…
/Rick Zsófi/
