Belgiumban 9 éven felülieknek ajánlják a beszláni túszdrámát feldolgozó előadást, Carly Wijs darabját, amelyet a gyerek- és ifjúsági előadásokra specializálódott brüsszeli BRONKS Színház mutatott be 2014-ben, és játszik azóta is. Az észak-oszétiai Beszlán városában lezajlott túszdráma ugyanis Oroszország történelmének legszörnyűbb tragédiája. Indus és csecsen szeparatisták a tornaterembe tereltek és három napig fogva tartottak egy egész iskolát: az évnyitóra összegyűlt több mint 1000 gyereket, szülőt és tanárt. A túszok lényegében nem kaptak enni és inni. A gyerekeknek is csöndben, tarkóra tett kézzel kellett üldögélniük, és egy idő után a vécére sem mehettek ki. A fegyveresek bombákhoz rögzített drótokkal hálózták be a tornatermet.
A harmadik napon – valószínűleg véletlenül – felrobbant egy bomba, mire leszakadt a mennyezet egy része, és az orosz hadsereg támadás alá vette az épületet. Több mint 300-an haltak meg, köztük 186 gyerek.
Képzeljük el, ahogy egy átlagos magyar általános iskolában a negyedikesek tanító nénije felveti a szülői értekezleten, hogy esetleg meghívná a Mi és ők című előadást az iskolába… Biztosan tudom, hogy a gyerekeknek nem jó, ha tabuk között nőnek fel, de annyira nem vagyok bölcs, hogy eldöntsem, lehet-e, kell-e mindenről beszélni velük, főleg: milyen életkorban és hogyan. Azt is csak valószínűsítem, hogy a belgiumi közeg nyitottabb egy ilyen előadásra, azzal együtt, hogy a színházi alkotók és a pedagógusok is merészebbek. Mindenesetre az Orlai Produkció nem ifjúságiként hirdette meg a magyar verziót, az először nyáron a szabad ég alatt, majd szeptemberben a Jurányi tornatermében bemutatott Mi és őket – bár biztosan meg fogja célozni az iskolákat is mint közönséget (de azt kétlem, hogy ezt rögtön a negyedikesekkel vagy az ötödikesekkel kezdené).
A rendező, Fehér Balázs Benő jobbára követi az eredeti drámát és az ott megadott szerzői instrukciókat, így az előadáson érződik, hogy a szöveg gyerekeknek szól, de tulajdonképpen felnőttek számára is működik, hiszen már önmagában a témafelvetés is rendkívüli. Carly Wijs is erre utal a darabhoz írott bevezetőjében: „Hogyan lehet beszélni a kibeszélhetetlenről? Érthetővé tenni azt, ami felfoghatatlan? […] Miért épp erről a témáról csinálunk gyerekszínházi előadást? Mert nem hiszem, hogy ne lehetne róla beszélni. Mindenről lehet beszélni: attól függ, milyen formát használunk.” Az ilyen tragédiák feldolgozásánál az emlékezés célja alighanem a tabu köréből való kiemelés, és – főleg gyerekek esetében – a sötét gonoszról való tudás (talán még csak nem is a vele való szembenézés). Hogy ne az elhallgatás és a félelem győzzön. Vagyis a tragédiáról való beszéd önmagában cél. Ez persze – ahogy a szerző is mondja –, nem jelenti azt, hogy a választott beszédmód mindegy volna.
A Mi és ők is egy rendkívül markáns színházi nyelvet, gyermeki nézőpontot választ, ami – ha nem is megold, de – kikerül-áthidal bizonyos, magából a téma felvetéséből eredő problémákat. Ennek a beszédmódnak az egyik legfontosabb kiindulópontja, sőt helyenként a holland szöveg és a magyar nyelvű előadás forrása is a BBC Children of Beslan című dokumentumfilmje volt. Ewa Ewart és Leslie Woodhead pár hónappal a tragédia után interjúsorozatot készített a túlélő gyerekekkel. Filmjükben kizárólag ezek a gyerekek szerepelnek, akik döbbenetes tárgyilagossággal, egyszerűséggel és nyíltsággal beszélnek a történtekről (ami nyilván nem jelenti azt, hogy ne lennének traumatizáltak): Ekkor halt meg az apukám… Nagyon szomjas voltam, én is ittam a pisiből, de nem ízlett… Vannak rá szavaik.
A filmben hallhatjuk azt is, hogy a gyerekek mesebeli hősökről fantáziáltak, akik meg fogják őket menteni; míg az előadásban – dramaturgiailag pontosan kimért helyen – a két gyerek a traktoros és a késekkel felfegyverzett hentes apukától várja a szabadulást. Itt is hallunk a háromszáz rubeles ruháról, az ötrubelesről – amelyet a filmben a kisfiú adna az egyik terroristának, hogy elengedje az anyját –, meg arról a focistáról, aki később pénzt osztott a tragédiában érintetteknek.
László Lili és Vilmányi Benett tehát gyerekeket játszik, akik a rájuk jellemző hévvel, hol megfelelésre vágyó maximalizmussal, betanult kiselőadásokra jellemző kínos pontossággal, hol pedig a saját világukba, apró részletekbe merülve mesélik el a történteket a Jurányi Ház – egy volt iskola! – tornatermében. Az események bemutatásához egy átlagos iskolában fellelhető eszközöket használnak: táblát, krétát, ragasztószalagot. Súlyzók, fonalgombolyagok és lufik segítségével építik fel azt a labirintust, amelyet a terroristák a bombákhoz erősített drótokkal. Hosszú percekig tart a munka, a terem behálózása, amit egy szuszra, hatalmas lendülettel, a rohanásban csattogó cipőtalpakkal végeznek el. Őrült kétségbeeséssel: játszanak.
Ez a jelenet volt rám a legnagyobb hatással, és azok a pillanatok, amelyeket a két – felnőtt, de nagyon fiatal – színész saját lényéből fakadó gyermekisége hatott át. Amikor azt a fajta gyermeki létezést láttam a színpadon, aminek a lényege a játék, a belefeledkezés: a pillanatban élés. (Ez az, ami szinte soha nem tűnik el teljesen egy gyerekből, bármi történjen is vele.) Könnyen lehet, hogy ezek a pillanatok szinte véletlenül jöttek létre, és nem azokban a jelenetekben, amelyekben a hatáskeltés szándéka jóval könnyebben érzékelhető – például amikor a terroristák áldozatait, a megölt apukákat legófigurák testesítik meg, vagy amikor László Lili egy vödör vörös festéket önt szét az előbb gondosan lefóliázott padlón, majd belehempereg.
A gyerekek nézőpontja egyfelől távolságot teremt (legalábbis a felnőtt nézők esetében; hogy a gyereknézőknél hogy működik ez a mechanizmus, nem tudom), még úgy is, hogy a szerző azt az amúgy kézenfekvő megoldást választotta, hogy magukat az áldozatokat, azok közül is a legvédtelenebbeket szólaltatja meg. (Olyannyira védtelenek, hogy az egyik „elbeszélőről” kiderül, nem is élte túl a tragédiát, tehát az előadás valaki olyannak ad szót, aki már nem beszélhet.) Másrészt a gyerekek könnyebben kimondanak dolgokat, nincs úgy rajtuk a szavak keresésének kényszere, mint a felnőtteken, ami ideális esetben – és ezt az előadás, ha nem is mindenhol, de általában véve megvalósítja – nem egy álnaiv beszédmódot teremt. Harmadrészt a gyermeki szemszög eleve kizárja a nagytotál lehetőségét, így nem kérhető számon a kontextus hiánya az előadáson. (Ettől függetlenül az intellektusomnak maradhatott és maradt is némi hiányérzete, hiszen szívesen megtudtam volna többet a térségre jellemző etnikai feszültségekről, az orosz hatóságok vitatható módszereiről vagy a tragédia Putyin hatalmának megerősítésében nyújtott szerepéről.) Csak arról tudunk meg valamit, hogy a gyerekek számára hogyan csapódnak le az etnikai ellentétek és a propaganda: Csecsenföld a sötét, hatalmas erdőn túli ország, ahol pedofilok laknak, és a nőknek bajusza van.
Fehér Balázs Benő rendezésében az eredeti szöveghez képest (a belga előadást nem láttam) sok olyan gesztus van, amely a színházi helyzetre mutat rá. Igaz, hogy a két színész egyszer sem zökken ki a gyerek szerepéből, de a helyzetből igen. Az elején eleve ők engednek be minket a terembe, ültetnek, rendezkednek, megkérnek egy nézőt, hogy kapcsolja fel vagy le a villanyt. Megnyugtatják a közönséget, hogy nem fog sokáig tartani az előadás, és a hosszadalmasabb bedrótozós jelenetnél arra is megkérnek minket, hogy ne unatkozzunk. Ezeknek a kiszólásoknak alighanem a kizökkentés, a részvét és a sajnálat túlcsordulásának megakadályozása a célja, ami a felnőtt nézők esetében valószínűleg nagyobb veszély (hiszen ők sokkal inkább onnan nézik a történetet, hogy ez velük vagy az ő gyerekükkel is megtörténhet-e), másrészt nagyobb kontrollt, hatalmat ad a „gyerekek” kezébe, aminek köszönhetően a felnőtt közönség talán kicsit kevésbé tudja „felülről” nézni őket.
Érdemes egy pillanatra kitérni a cím kérdésére is. A holland nyelvű változat (Wij/Zij) sokkal szikárabb, kegyetlenebb, kizáró vagylagosságot sugall a magyarhoz (Mi és ők) képest. Igaz, másfajta mire és őkre is hull szét az itteni változat – Oroszország például sokkal közelebb van –, amit sokféleképpen lehet értelmezni: terroristák/áldozatok, csecsenek/oroszok, gyerekek/felnőttek, nézők/színészek, akikkel megtörtént/akik attól félnek, hogy megtörténhet, oroszok/európaiak, belgák/magyarok.
A darab és az előadásmód által megtalált beszédmód tehát alkalmas arra, hogy a beszéd tárgyává tegye a beszláni tragédiát. Egy ponton azzal is foglalkozik, hogy a média hogyan gyárt belőle gyorsan fogyasztható képeket: a fiú gitáron lejátssza, hogy a különböző országokban milyen dallamot kevertek a sokkoló felvételek alá. Még izgalmasabb lenne, ha (esetleg egy felnőtt verzióban) az előadás a saját beszédmódjára, saját bizonytalanságaira, útkeresésére, saját vállalásának a lehetetlenségére is reflektálna.
Rádai Andrea
