Ez volt az 50-es évek Magyarországa, ennek a korszaknak a hangulatát mutatja be a Kalauz Jutka – zenés est Egri Mártával az Átrium Filmszínházban.
A nemrégiben újjáélesztett, impozáns Átrium előcsarnokában csendes, de jól kivehető rádiómuzsika fogad bennünket a Kalauz Jutka nyilvános főpróbájának estéjén. Ennek az apró hangulatkeltő eszköznek a segítségével már az aulában megkezdődik az időutazás, a színházterembe lépve pedig teljes lesz az illúzió: a színpadot és néhol a falakat is élénkvörös selyemkárpit borítja, az előadást kísérő zenekar hangszerei pedig, amelyek egyelőre még a hangfalaknak támasztva várják a kezdést, szintén a szocializmust idézik (gondolok itt például a jajpiros szintetizátorra). Ide érkezik pillanatokon belül Kalauz Jutka.
Előbb azonban a zenekar vonul be, vezetőjük egy ismerős arc, Heilig Gábor. Társaival úgy festenek, akár a békebeli haknizenészek. Azokat a dalokat halljuk az előadásban (kissé dzsesszesre áthangszerelve, remekül előadva), amelyek miatt a kemény diktatúra helyett „a legvidámabb barakk” jelzőt kaphatta az ország, és lakói is elhitethették magukkal ezt a finomított változatot. Azokat a bugyuta, sokszor demagóg szövegű kis sanzonokat, amelyek taktusaira régen olyan szívesen ejtették a hölgyek loknis fejecskéjüket az urak vállára a Duna-parton, a Tabán sötétjében vagy a Margitsziget fái között, hogy addig se kelljen arra gondolni, miben is élnek valójában. Érzelmes érzéstelenítőket, a fájdalomcsillapítás könnyed eszközeit. Ám Kalauz Jutka szemmel láthatóan nem érzi ezt a fájdalmat: ő igazi, hű pártleány (még a zsebkendője is vörös): egyetlen vágya, hogy mindenben megfeleljen Rákosi Mátyás és „nemzetünknek szülőatyja”, Sztálin elképzeléseinek. Utóbbiba szemérmes szenvedéllyel csaknem szerelmes is, zsírszobrát egy hentesüzlet kirakatából vásárolta meg, hogy naponta csodálhassa (a szobor, ahogy Egri Márta később megosztja velünk, valóban sertészsírból van, így témájától függetlenül mindenképpen figyelemre méltó műalkotás). Jutka boldogan dalol, a zenés betétek között pedig verseket – „méltatlanul” elfeledett szocialista költők verseit” –, újsághíreket és leveleket ad elő.
De hol van ebben az egészben Kalauz Jutka maga, töprengek, amikor leülök Egri Mártával szemben az előadás után. Mert a kalauznőről nem sokat tudunk meg – inkább úgy tűnik, mintha lelkes személye tükör volna, amely visszaveri a kor legmarkánsabb jellemzőit. – A Kalauz Jutka nem színdarab, hanem egy „zenés pitypalatty”, egy est – mondja a művésznő. – Ez a sok minden, a dalok, szövegek, versek az 50-es évekből, kiad egy ívet azáltal, hogy Jutka meséli el az egészet. Ő nem több, nem más, mint egy nagyon lelkes, vidám, jó kedélyű nő, aki végzi a dolgát, és nem szomorkodik – bátran megy előre a szocializmus útján.
Vajon hogyan készül fel egy színésznő arra, amit a legtöbben szeretnének inkább elfelejteni?
– Személyes élményeim nem nagyon vannak erről az időszakról, csak annyi, hogy voltam én is úttörő, KISZ-tag. 56 az első, amire tisztán emlékszem, abból is csupán annyira, hogy nekünk gyerekként nagy buli volt; a káosz maradt meg, s hogy a pincében mindenki együtt volt, és segített egymásnak. A megelőző időszakról a szüleim meséltek, azt inkább édesapám [Egri István színművész, rendező, a szerk.] és a kollégái érezték a bőrükön. Neki egyszer például önkritikát kellett gyakorolnia, mert Sándor Pál A harag napja című darabjában nem a szocialista elveknek megfelelően játszotta a szerepét, igen, ez akkor komoly téma volt – komorodik el Egri Márta.
Hátborzongató ezt hallani, ahogy nehéz megérteni azt is, hogyan tud elvonatkoztatni a művész a politikától, ha egy ilyen darabra készül. Meg kell tennie, hiszen Kalauz Jutka azon túl, hogy személye maga egy szocialista kiáltvány, nem politizál, nem érdeklik az ország problémái.
– Én is a hétköznapi életre koncentráltam, azt kutattam a régi újságokban, feljegyzésekben – bólogat a színésznő. – Az érdekelt, mit viseltek, mit csináltak, hogyan éltek a nők akkoriban. Hogy ebben az egészben hogy lehetett élni? Hiszen akkor is voltak az emberek szerelmesek, szültek gyerekeket. Az 56 előtti korral nem nagyon szeretnek foglalkozni, rendben, volt a Tanú című film, de több ilyenre nem igazán emlékszem. Pedig erről beszélni kell, tudni kell, hogyan zajlott akkor az élet, a társbérletek és a kitelepítések, a kémkedések, a folytonos bizonytalanság idejében, amikor az embereket gyerekként kezelték. De valahogy megoldották, mert az ember akkor is élni akar, túl akarja élni. Kimenni külföldre nem lehetett – itt kellett boldognak lenni.
A színpadon táncikáló Kalauz Jutka tehát, bármilyen hihetetlen, valóban boldog, mert láthatjuk, volt ilyen is. Az előadás témájáról, koncepciójáról és megvalósításáról, Böhm György rendező motivációjáról lehet vitatkozni, egyvalami azonban biztos: a zenekar és a címszereplő fantasztikus. Egri Márta a ma már olyan ritkán látható klasszikus dívák egyike, aki a belőle áradó páratlan bájjal és eleganciával azt is képes elfeledtetni, milyen rettenetes szövegeket ad elő, és szinte együtt lélegzik az őt kísérő zseniális zenészekkel. Ha mai fejjel érthetővé nem is, szerethetővé teszi Kalauz Jutkát, és élvezhetővé a régi dalok didaktikus, butácska, de hangulatjavításra mindennél alkalmasabb világát.
