Ha valamit a történelem elront, azt az emberek nehezen hozzák helyre. A tanulságra vágyót ne tévesszen meg egy csodálatosan szép, olykor sziruposan édeskés történet, a könnyek nemcsak a meghatódottságtól, hanem a tehetetlenségtől is folyhatnak.
Így lesz ez a Hatszín Teátrumban is, vélhetően nagyon sokáig, mert Leonyid Zorin Varsói melódiája mindig fog hordozni valami üzenetet, még akkor is, ha a postagalambokat ágyúval vadásszák. A nagyon fiatalok nem tudhatják, a csak fiatalok még emlékezhetnek a régi birodalomra, ahol a propaganda szerint a porszívótól a televízióig minden működött, a saját gyártású autó nem romlott el, és a rendszer büszkeségeként repkedő nagy madár mindig idejében és jó helyre szállt le.
Ennek a világnak kisugárzása volt, az együvé tartozást tábornak nevezték, ebben a táborban illett szocialista módra viselkedni, azaz keveset kritizálni, sokat bólogatni, a kongresszusokon, és a színházi nézőtéren hosszadalmasan tapsolni. Ebben a világban a gyerekek a betűkkel együtt tanulták a tapsolást, akkoriban még nem volt előjátéka, súgója a szavazásnak, a helyeslésnek, az elvtársakba belenevelődött az öntudat, ezért öntudatos polgárként játszották meg, hogy öntudatosak.
Gond csak akkor támadt, amikor a birodalomban valaki gondolkodott, aztán beszélt, és ha volt ceruzája, papírja, akkor írt. Amíg lózungokat mondott, hogy a rendszer működik, a hibák csak azért vannak, hogy kijavítsák, szóval eddig nem volt baj, csak hát, ha valaki gondolkodott, akkor nem ezt mondta. Egyszer, még 1967-ben, Leonyid Zorin, szovjet–azeri–zsidó drámaszerző kitalált egy történetet. Semmi különös, szerelemről szólt a történet, a nagy háború után egy orosz fiú és egy lengyel lány egymás mellé ül egy moszkvai koncerten, a véletlen találkozást a megbeszéltek követik, ahogy illik, egymásba gabalyodnak, de a szovjet előírások szerint nem lehetnek férj–feleség, megint csak a nagyon fiataloknak, abban a világban a nemzeti együttműködést proletárdiktatúrának, az idegeneket távol tartó kerítést törvénynek hívták, és a Leonyid Zorin-féléket másként gondolkodóknak. A másként gondolkodókat általában munkatáborba zárták, a kicsit pechesebbeket börtönbe, akit pedig végképpen elhagyott a szerencséje az megöngyilkolta magát, természetesen a munkás–paraszt hatalom rendfenntartóinak segítségével, mert autóról leesett létrákat mégsem kereshettek ott, ahol alig járt autó.
Leonyid Zorinnal, ahogy illik, többször elbeszélgettek a szovjet rendszer ideológusai, többször elmagyarázták, mert az írók, főként, ha nemzetiségiek, akkor olyan nehézfejűek, hogy a szovjet emberek, miként élnek, gondolkodnak. Zorin jó hallgató lehetett, mert a fejtágítót nem követte fejvesztés. A ma már nehezen ellenőrizhető információk szerint Sztálin pártvezér elfogadta, Hruscsov pártvezér kedvelte, Brezsnyev pártvezér pedig rengeteg bokros teendője mellett elfelejtette megöngyilkoltatni, de még a gulágra sem küldte.
Zorin (94) ma is él, pedig Viktor, egykori vörös katona, a Varsói melódia férfiszereplője azt mondta a drámában, hogy az ember nem mindig cselekedhet szabadon. Borzalmas dolog volt akkoriban ilyesmit állítani, tessék csak elképzelni, ha manapság valaki azzal jönne, hogy a civileknek is van anyukájuk.
A Varsói melódiát világszerte játsszák, Moszkvában 1967-ben mutatták be, egy esztendő múlva már Budapest és Bécs közönsége is megszerette Helga és Viktor történetét, azóta megszámlálhatatlan előadás engedett bepillantást a szovjet valóságba, abba az eltűnt(?) világba, ahol emberek csak azért nem szerethetik egymást, mert más hazában születtek, eltérő a vallásuk, és az édesanyjuk nyelve idegenként cseng.
Egykoron a budapesti Katona József Színházban Törőcsik Mari és Sztankay István népszerűsítette a darabot, a darab pedig őket. A mai változatban Kocsis Gergely rendezése, akárcsak Kálmán Eszter díszlete és jelmeze oroszosan egyszerű, de a fontos részleteket hangsúlyozó. Viktor, szerepe szerint, mindig szerencsés, de megformálója, Adorjáni Bálint nem az. És nemcsak azért mert sok a szövege, hanem azért is, mert Tompos Kátya partnere.
Amikor ugyanis a lány a színpadon van, akkor nem lehet másra figyelni. A színműben együtt ismerkednek az élettel, Helga mindent megtanul, miközben Viktor, hiába telik el húsz esztendő, diák marad. Igaz, Adorján szerepet játszik, Tompos pedig az életét. A nagyon fiatalok ezt sem tudhatják, talán a csak fiatalok sem, hogy Tompos Kátya édesapja a Szovjetunióban szerzett diplomát. Diákévei alatt ismerkedett meg egy orosz lánnyal, megszerette, és hogy Zorinnak ne legyen mindig igaza, feleségül vette. Magyarországon telepedtek le, lányukból színésznő lett, igazi művész, mert olykor az emberek, ha nagyon szeretik egymást, még a történelem hibáit is helyrehozhatják…
