Volt itt egy előadás, amiről kéne valamit mondani, de annyira az elevenedbe vág, hogy napokig bámulnod kell utána a plafont. Tehetetlenül állsz a tehetetlenséggel szemben. Utána belevágsz…
A MASZK idei friss kollekciója pont ugyanúgy viselkedik, mint ahogy általában szokása: megrázó, felkavaró, zsengén szórakoztató műveket hoz, a Zsinagóga programjai pedig befogadásról, nyitottságról szólnak. Gondolok itt rögtön arra, ahogy az országhatárokon átívelő felolvasószínházi sorozat, az Okuláré projekt záró eseményével nyitotta meg kapuit, és utána rögtön egy olyan előadást kínált, amely pofátlanul, irgalmatlanul pimasz módon rólunk szólt. Rólunk, akik egyetem után, közben, valahogy akarnak csinálni valamit, de közben éheznek, nem találnak támogatóra, nem mennek sem a diplomájukkal, sem a tehetségükkel semmire. Marad helyette a tétova útkeresés, mosogatás külföldön, vagy itthon. Nincs más választásunk, ezzel szembe is nézhetünk, el is fordulhatunk tőle, de A fura nem is hogy korunk Zabhegyezője, ahogy azt a januári bemutatójuk óta sok helyütt megjegyezték az előadásról különböző recenziók, de egyenesen ikertestvére a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmalkotásnak, ami sokunkat szintén felkavart, ám kissé rossz szájízzel is töltött el, a szokásos bölcsész sztereotípiák megerősítése miatt. A fura olyan fontos leszámolásra késztet önmagunkkal, amit Fehér Balázs Benő rendezése meg is tesz, ki is használ, míg a Zsina megtelik visszafojtott kacagással.
A történet főhőse Jasper Lier (Rada Bálint) egy fiatal, pályakezdő író, akiről nem derül ki, hogy valóban isten áldotta adottságokkal rendelkezik-e, „csupán” az, hogy milyen állapotokon is megy keresztül az a fiatal, aki napjainkban saját megrögzött, nem önmagát feladó útját kívánja követni. Berlin. Fiatalság. Szerelem. Drogok. Epizódszerepekben: László Lili, Radnay Csilla, Rába Roland, Nagy Dániel Viktor és Bán Bálint. Jasper potenciális szerelme, orvosa, meleg barátja, nője, főnöke, szerkesztője, szórakozóhelyének tulajdonosa, mind-mind megragadó képekben hullámzik előttünk, mintha egyetlen átmulatott, túlélt éjszaka őrülete keveregne a színpadon előttünk. Belevaló játékosok, tehetséges színházi találatok között tobzódnak. A színpadi tér fekete-fehér, a kosztümök egy-egy erős színnel operálnak. A darab fénydramaturgiája elképesztő. A fényrudak térképzésétől kezdve a nagyon finoman megvilágított füstölgő sütőn át az elviselhetetlenül ragaszkodó családi alakok lézeres játékáig. A darab ezen a ponton hasonlít leginkább a fiatalok számítógépes űrhöz hasonlító mindennapjaihoz, tökéletes pontossággal. A dialógok sokszor teljesen hétköznapi humort működtetnek, ilyen például az, amikor Jasper a kilátástalanság kellős közepén idegösszeroppanást kap, és a kórházban megkérdezi tőle az orvosa, hogy közérzete van-e? Jasper szerint van. Az aggódó orvos azonnal visszakérdez (Rába Roland): És, hogy viseli?
Csupa báj, csupa harsány humor képezi A fura előadásszövegét. A színészek játéka pezsgő, dinamikus és élettel teli. Mégis mikor a végkifejlethez érkezünk, mikor Jasper mégis csak túléli saját egyéjszakás kalandját önmagával, kiengedik a kórházból, az aktuális és opcionális szerelem is visszatér hozzá, hátha kezdhetnének mégis valamit egymással, a barátok is támogatásukról adnak hírt, akkor érezzük talán először, hogy megbicsaklik ez a mégoly helyes történet. Nem tud olyan tiszta lenni az a görbe tükör. Mert valójában életünk nehéz szakaszai után a barátok nem jönnek vissza, a tökéletes lány nem kopogtat második esélyért nálunk, és visszautasított első kötetesként sem ülünk le megírni az újabb könyvünket. Ha mégis így történne, az biztosan nagyon fura befejezése lenne életünk mindennapos sztorijának.
Drubina Orsolya
