Ki ne emlékezne „kamaszkorunk legkedvesebb depressziójára”, J. D. Salinger Zabhegyezőjére? A Jurányi most visszahozta Benedict Wells A fura című darabjával, ha nem is 72 órában és 500 szóban, de mindenképp egy fiatal felnőtt, Jesper Liert német egyetemista klasszikus, huszonévesekre jellemző útkeresésével. A „kapunyitási pánik” új neve tehát Jesper Liert.
Már az első jelenet időutazásra indít mindenkit, aki leginkább a szülője lehetne a főhősünknek. Jesper (Rada Bálint) hullamereven fekszik az ágyán másnaposan, amikor megszólal a telefon (bármilyen meglepő is, egy vonalas), s emelt hangon igyekszik elmagyarázni a túloldalon érdeklődő nagybácsinak, hogy a hangja azért olyan, amilyen, mert meg van egy kicsit fázva. Mi pedig ülünk a sorok között, s halkan kuncogunk magunkban. Mert kinek ne lenne minimum egy ilyen emléke a húszas éveiből? A lassú, monoton pillanatokban, amíg Jesper a ruháit próbálja rendre magára rángatni, egyre jobban érezzük, ez a fiú közel sem fura. Ahogy a helyzet sem. Sőt, egyre ismerősebb. Majdnem mondhatnánk azt is, hogy nincs benne semmi érdekes, hiszen csupán csak depressziós, keresi a maga útját, miközben a világegyetem középpontjának érzi magát, s épp ezért nem érti, ha ő az origo, miért nem sikerül semmi úgy, ahogyan kellene... összefoglalva, egy tipikus huszonéves srác, aki épp kopogtat a felnőtté válás kapuján.
De akkor mitől sikerre ítélt a darab? Mitől olyan érdekes mégis nem csak az Y, de a Z generáció tagjainak is? Amiért anno, a mai Y generáció elolvasta a Zabhegyezőt. Mert a mai fiatalok is tele vannak kérdésekkel. Ott állnak az útkeresés küszöbén, ahol az előttük való korosztály problémái és örömei az irányadók. A mai Z generáció tagjait mindennél jobban izgatják a nagyobb testvéreik fiatalkorának nyűgei, hiszen éppen most döntik el, hogy kövessék-e, vagy markánsan megtagadják a testvérük által kitaposott utat.
S ebben a darabban egy jól belátható színpadon több kérdésre is választ kaphatnak. Jesper ránézésre is korukbeli, ugyanolyan ruhákban jár, egy alaksori lakásban lakik, üres a pénztárcája, ahogy a hűtője is, s alig vannak valóságos emberi kapcsolatai. S ha ez még nem volna elég, ott van az a „dögös” bűvkör körülötte, hogy író akar lenni – mert persze minden húszéves világmegváltásra készül, amihez 10-ből 9 alkalommal az írás jön ki nyertes életpályamodellnek. S persze mi, felnőttek, azonnal azt kezdjük el nézni, hogy főhősünk mint író, zseni-e vagy kókler. Szerencsére ez mindvégig titok marad. Annyi bizonyos csupán, hogy van egy nagy kupac, összevissza szétszórt fekete papírja, amelyeken épp ilyen rendszertelenségben olvashatók a gondolatokból szőtt történetek. De ne feledjük! Jesper 25 éves, fel kellene nőnie, de nem meri megtenni, helyette a paplan alá menekül alkoholgőzös mámorban, s igyekszik mindent túlélni.
De azért néha jönnek az élet eseményei. Megfelelni próbálás egy szerkesztőségben, egy-két görbe este a mégiscsak a valóságban is létező pár haverral, akik közül az egyik egy nyugati szemléletű, laza, meleg srác (Nagy Dániel Viktor), a másik pedig éppen olyan, mint a mi Jesperünk, csak magasabb és szőkébb kiadásban (Bán Bálint), aki épp a szüleitől szökött meg, s még a saját nemi hovatartozásában sem teljen biztos. S persze nem maradhat ki a szerelem sem Miriam (László Lili) személyében, aki talán az igazi is lehetne, vagy csak a felnőttekre jellemző férfi-női kapcsolat első lépése… persze több kudarccal, mint sikerélménnyel.
Fehér Balázs Benő darabja egy olyan bulit jelenít meg, megszakítva egy-két pillanattal, ahol senki sem érzi igazán jól magát. A kezdeti lassúságot a következő jelenetben felváltja a fékevesztett, vad tempó, ami kitart az előadás végéig. Jesper zárt világából, ahol minden díszlet – hűtő, ágy, fürdőkád – fekete a neoncsövekkel határolt falak kivételével, a következő rendre feltűnő tér egy melegbár, ahol Nico Papadopoulos (Rába Roland) karácsonyi boával a nyakában vágtat be a színpadra, amint elhangzik a neve. S kb. ugyanilyen sebességgel tűnik is el a pillanat tört része alatt, hogy egy következő jelenetben főnökként, vagy apapótló nagybácsiként térjen vissza, a Nővel (Radnay Csilla) az oldalán, akit Jesper minden egyes szerepkörben bármikor hazavihetne, de még ezt is fél felismerni… vagy megtenni.
A főszereplő kivételével öt színész alakítja a stábot, akik rekordgyorsasággal váltanak szerepkört térnek és időnek megfelelően. De ez nem zavar senkit, egy idő után lényegtelenné is válnak, ezzel is jól illusztrálva Jesper emberi kapcsolatainak felületességét. Mindannyian Jesper történetének rendelődnek alá, aminek következménye, hogy Rada Bálintnak egyedül kell vinnie az egész darabot. Ez leginkább akkor látszik élesen, amikor valóban fura helyzetbe kerül, s közel sem felnőtt módjára oldja azt meg. Például, amikor először találkozik Miriammal, a lánnyal, akibe bele tudna szeretni. Itt rajzolódik ki igazán, hogy az álarcként használt furaság csak eszköz a gyávaság és szerencsétlenség elrejtésére. Hősünk egy idő után már nem tűnik különlegesnek, furának meg pláne nem, egyszerűen csak igyekszik korának megfelelően elkenni a fontos pillanatokkal járó felelősségvállalást. Pillanatról pillanatra ilyenkor elhalványul Rada Bálint figurája, eltűnik nemcsak az arca, de a hangja is. Elnyomja hol az élet, hol a parti zaja és fénykavalkádja, ami a teljes idegösszeroppanáshoz kíséri Jespert.
Az előadás befejezése viszont felülmúlja minden várakozásunkat. Jesper a kórházban, az idegösszeomlás pillanatában számol le képzeletbeli, lelki szörnyeivel, akik az egész előadás alatt otthonosan mozognak a fiú privát terében állati maszkot viselő figurákként. Meghozza ugyanis élete első döntését – hogy jó-e, vagy rossz, az persze nem derül ki –: a szerelem helyett csehovosan a munkát választja. A sok fekete után fehér papírt fűz be az írógépbe, mintegy demonstrálva a tiszta lappal indulást. Higgyük el neki, hogy minden egy pillanat alatt magától megváltozhat! Hiszen valamikor mindenki felnő.
Riedl Annamária cikke
