Kritika - A nagy négyes: Művészet, minden áron
2012. 07. 23.

Kritika - A nagy négyes: Művészet, minden áron

Művészet, minden áron

Jó adag szeretet feszül A nagy négyes című Orlai-produkcióban. Szeretet az öregek, a letűntek, a művészotthon ezüket-azukat fájlaló lakói iránt. És bennük. Az élet iránt. Mert az ember az öregotthonban is, utolsó leheletéig is élni akar. Azért ember. Élni, nosztalgiázni, a régi szép időkre emlékezni, azokat idézni, sőt, újraélni. Persze jó adag keserűség is felgyülemlett a művészotthon lakóiban.

Melyik nyer? Az élni akarás, a régi idők visszahozásának vágya vagy a nevetségességtől való félelem? Lehet-e a múltat újraélni? Ez a legfontosabb kérdése Ronald Harwood angol szerző darabjának, melyet Gálffi László rendezése is érzékenyen követ. Újraélheti-e négy öreg, ha nem is a fiatalságát, de legendás, beérett, sikeres korszakát, anélkül, hogy nevetségessé válna? Kell-e ez?

Kell. Ha az embert a múlt élteti, tehát a múltja a jelen, miért ne idézné azt meg? Még akkor is, ha már nem lesz olyan, mint régen. Mert olyan volt, és azt már nem másíthatja meg senki. Vagy épp ez a művészet illúziója, hogy csak akkor és ott, abban a pillanatban, egyszeri alkalommal lehet olyan, és ezt nem szabad tőlünk, közönségtől elvenni? Vagy épp hogy nekünk is vissza kell adni?

Négy egykori csillag, négy operaénekes teszi fel ezt a kérdést az angol művészotthonban. Adhatnak-e még hangversenyt, még ha csak afféle házit is a többi öregnek? Összeállhat-e még a Rigoletto legendás kvartettje? Hisz már a közönség sem a régi! Miért ne lenne nekik, megkopott hallgatóságnak a megkopott énekesi gárda még ünnepi illúziót keltő? És lehet-e illúziót kelteni? Kell-e? Mi a jobb, a szertefoszlott illúzió, vagy illúzió nélkül élni?

Benedek Miklós, Molnár Piroska, Szacsvay László és Vári Éva gyötrődnek ezen, először vitatkozva, egyet nem értve, aztán mégis voksukat az igen mellett letéve.

Lépjünk fel. Gyakoroljunk, próbáljunk, válogassunk parókákat, jelmezeket. Kinek ártunk vele? Addig is van mit csinálni. Miért kéne belenyugodni, hogy egy művészotthonban csak naphosszat tévét nézni vagy társasjátékozni lehet? Minden tennivalónál jobb a művészet. Még ha megkopott, megfakult is. Még ha illúzió is. Mi a nagyobb emberi tett, mikor nagyobb az emberi méltóság? Ha meghagyja az egykori tökéletest, vagy ha bevállalja, hogy mára mi lett belőle? Ha vállalja, hogy már nem az?

És sikerül megkopottan ragyogni. Öregen is, csípőprotézissel is, a régi szép időket felidézve, s ezáltal megszépülve. Molnár Piroska vénségére is kikapós díva, Benedek Miklós inkább már csak a szavaiban vén kujon, Szacsvay László józan öreg, Vári Éva pedig kezdetben méltatlankodó, kellemetlen hárpia, majd önmagát megadó együttműködő. Számomra az ő alakítása a legkevésbé meggyőző, különösen, hogy ő lenne négyük között az igazi sztár, az egykor világszerte ünnepelt szoprán. Vári Éva a tenyeres-talpas, külvárosi proliasszonyok szerepében sokkal inkább otthonosan mozog, mint az egykor kifinomult díváéban. A többiek viszont telibe találnak, illetve most is – mint kivétel nélkül mindig – elképesztően jó Molnár Piroska a vénségére is szexmániás, fiatal kertészekkel flörtölő Maddalena szerepében. És ahogy ott állnak a végén, a művészotthon rendezvényén énekelve, persze csak tátogva (playbackről megy a kvartett), valóban, szemünk láttára fiatalodnak és szépülnek meg, szellemülnek át és repülnek vissza saját egykori, szebb napokkal pergő életükbe.

Kozár Alexandra (http://szepginevra.hu)