Ismét remek monodráma-előadáshoz adta támogatását az Orlai Produkciós Iroda: a Kossuth- és Jászai Mari-díjas kiváló művész színész és rendező, Lázár Kati (képünkön) legújabb szerepében Jászai Mariként, más néven Kripli Mariként tűnik fel a Spinoza Színházban, és reméljük, még sokfelé az országban. Az előadást látva könnyű megjósolni: a vastaps garantált.
Jászai Mari.Kripli = nyomorék, beteg. Krippel/Kripl Mária Anna annyira nem szerette a nevét, hogy még a születési anyakönyvéből is kiégette, így a lexikonok már Jászai Mariként (1850–1926) emlegetik. De azért ő is említi, amikor a gazdag lány azért kéri a megfenyítését, mert „a Kripli Mari letörte a szegfűmet”, Krippel József ácsmester ismét jó okot talált arra, hogy gyermekét jól elverhesse…
Hogy a később a „legnagyobb magyar tragika” néven emlegetett színésznő gyermekként, de aztán később is miken ment keresztül, arra a többi között ott a naplója, meg más dokumentumok is. Hogy a férfiakkal is mennyire megalázó és boldogtalan kapcsolatai voltak, akár szeretőit, az őt kihasználó, „szereposztó” feljebbvalóit, vagy rövid távú férjét, Kassai Vidor színészt vesszük! Talán ez a sodródás-menekülés hozta őt férfifaló hírébe. Amikor, szinte gyereklányként markotányosnő a königgrätzi csatában, vagy amikor 16 évesen Székesfehérvárra szökik statisztálni. Buda, Kolozsvár, a Nemzeti Színház, amelyben a Laborfalvi Róza szerepkörére szerződtetett művésznő a Paulay Ede nevével jelzett fénykornak épp úgy részese, mint az általa alkalmatlannak mondott igazgatóváltások megaláztatásként átélt mellőzöttségeinek, melyek – igaz, önként vállaltan –, de egy évre a Vígszínházhoz is száműzték.
Jászai Mari labilis pszichéjű nő lehetett, aki egyetlen biztos kapaszkodót csak a színházban és szerepeiben talált. A kiérlelt munkafolyamatban, melyben a szerep felépül, kiteljesedik olyannyira, hogy még a bécsi színházi élet is a lábai elé borul és szeretné őt átcsábítani németajkú szerepekbe. De ő marad, inkább éhezik, de a jelmezét tökéletesnek akarja tudni, és a közönség tapsának mámorától és mákonyától bódultan ugyanakkor egyre ingerültebben veszi tudomásul, hogy ő is lehet idővel mellőzött.
Jászai játékát egy rövid, föllelt filmdokumentumtól eltekintve más nem is őrzi, mint a legendárium. Valószínűleg kiérlelt szerepértelmezéseivel a romantikus-patetikus stílus csúcsát jelenthette abban a korban, amikor a rendezőknek még nem sok súlyuk volt a darabok értelmezésében. De aztán Márkus Emília, Bajor Gizi, a vígszínházi játékstílus megszületése olyan változásokat hozhatott a színházban, amivel talán magyarázható, hogy miért nem csillogtatták idős korában is Jászai csillagát, aki ezt egyre sértődöttebben konstatálta. Hiába, a magyar színházak sosem tudták igazán szépen átvezetni művészeiket a változó korokon és stílusokon, s a „hálátlan” közönség is mer másnak is tapsolni. A művész pedig, aki több-kevesebb szubjektivitástól eltekintve érzi a maga értékét, nem érti, nehezen viseli a konkurens pályatársakat, az új szerzőket, akik netán nem az ő stílusában írnak szerepeket. (Jászai állítólag klasszikus tragédiákban volt nagy, de sem a társadalmi darabok, sem a vígjátékok nem álltak neki igazán jól.)
Lázár Kati három éve készül, birkózik a szereppel: Kripli Mari színrevitelével. Ez az előadás ugyanis nem Jászai Mari naplójának részleteit interpretálja. Ez egy önálló monodráma, amelyik Jászai naplójegyzeteiből, visszaemlékezéseiből, leveleiből, szerepeiből és szerepértelmezéseiből, a róla írt életrajzokból, Péchy Blanka, Csathó Kálmán mondattöredékeiből, a kanadai dr. Máté Gábor orvossal folytatott beszélgetésből, és persze az egész, Gyalog Eszter segítségével összekazlazott és Lázár Kativá gyúrt masszából nőtt plasztikus előadóestté. A keret az a fiatal férfihez fűződő kapcsolat, amely épp elég megjegyzést válthatott ki a maga korában. De „Hansele” – Plesch János –, aki valószínűleg nem annyira testi értelemben vált Jászai életének fontos tényezőjévé, mint akár a gyermek, fiútestvér, hímnemű lelki kapaszkodó szerepében, aki talán nem volt méltó erre, de fájdalmat okozva a tragikának mindenképpen számára vádolható, okolható is.
Ha egy színész szerepet kap, nem ugyanaz, mint ha szerepet választ. Az általam az 1960-as évek végének Egyetemi Színpadán megismert Lázár Kati számtalan esetben kapott színházi és filmszerepeket, legutóbb épp Orlai Tibor produkciójában A folyón túl Itália pompás olasz anyakarakterét, és mindig emlékezetesen remek volt. Ha valaki szerepet választ, illetve ír magának különösen fontos találkozási pontokat kell benne éreznie.
Lázár Kati három éve levette a polcról Jászai több éve olvasatlanul ott lapuló naplóját, és nem tudta letenni. Azt hiszem, nemcsak azt érezte meg benne, ami Jászait tragikus nagy szereppé építette benne, hanem azt is, ami az ő életében kimondva, vagy kimondatlanul rímel Jászaiéval. A lelki és sorsbeli párhuzamok, melyek persze a legkevésbé sem egy az egyben vannak meg, de azért két színész életében összecsendülhetnek más-más korban is, ezek sarkallhatták a színésznőt arra, hogy életében először egyedül üljön/álljon ki a pódiumra, hogy valakinek a szavaival és maszkjával beszélhessen arról, ami a színház világában alig változott. A boldogságról és a keserűségről, a szerepek nagyságáról és a színházi viszonyok kisszerűségéről, önmagáról és pályatársakról, magánéleti küzdelmekről és titkon vágyott reményekről.
Lázár nem Jászai, de akár még hanghordozásaiban is tud olyan lenni, hogy aztán egy ritmusváltással, gyorsan egymásra csapott mondatokkal mai emberivé tükröztesse a tragikát. Aki otthon, egyedül, mezítláb és fájó tagokkal már nem másoknak játszik, hanem magának lemeztelenedik. Aki tud világos és metsző logikával, de zavaros másoknak nehezen érthető asszociációkkal monologizálni a gyermekkortól szinte a halálig bármelyik pillanatot elővéve. Kettős portrét látok, mert ahogy a színésznő a kortársairól s a kortárs színházról beszél, mi, nézők akaratlanul is lefordítjuk a mára, annyira ül szinte minden. És süt és talál. Vagy úgy érezzük, hogy talált.
Lázár Kati eljátszta Kripli Marit, mert Jászai nem játszhatta el Lázár Katit, de mi tudjuk, hogy Jászai Mari ürügyén itt többet kell lássunk, érezzünk: egy mai színésznő, egy komikai tragika önportréját is – ha nem tévedek. Remek másfél óra, amely lelki kézfogásra készti a színészt és nézőit, hogy aztán vastaps formájában küldjük fel mi is a babérleveleket annak, aki megérdemli. November 13-án, 26-án, december 16-án a Spinozában, január 8-án az Óbudai Társaskörben. És reméljük, még sokáig, sokfelé, mert ebben az előadásban hosszú széria rejtőzik…
