Ha egy előadás egy terrortámadásról szól, a legjobb lenne nem tudni, hogy ez lesz a témája – de persze nyilván mindenki tudja, hiszen ezzel az információval lehet eladni rá a jegyeket. Pedig mennyivel hatásosabb lehetne például a Mi és ők című darab is, ha nem tudnánk előre, hogy
A TÖRTÉNETET MESÉLŐ KÉT ISKOLÁS GYEREK INKÁBB ELŐBB, MINT UTÓBB FELFEGYVERZETT TERRORISTÁK FOGSÁGÁBA ESIK MAJD, ÉS VÁRHATÓAN MINIMUM AZ EGYIKÜK MEG IS HAL A ROBBANÁSOKBAN, LÖVÖLDÖZÉSEKBEN, TŰZBEN, ÉHEZÉSBEN, FORRÓSÁGBAN, KIVÉGZÉSEKBEN, VAGY BÁRMI MÁSTÓL.
Mert a holland színésznő és író, Carly Wijs egyértelműen sokkolni akart a színdarabjával: két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány szemszögéből meséli el a 2004-es beszláni túszdráma és mészárlás történetét: azt, ahogyan az első iskolai napon csecsen terroristák foglyul ejtették az iskolai évnyitóra érkező majdnem 1200 gyereket, anyukát és nagymamát (a férfiakat azonnal kivégezték), és a tűzforró kánikulában több napra, étlen-szomjan a tornaterembe zárták őket, hogy ezzel zsarolják ki Csecsenföld helyzetének rendezését az oroszoktól.
A magyarországi ősbemutatón – a szentendrei premier és a nyári turné után ősztől a Jurányiban játsszák majd – Fehér Balázs Benő rendező a két gyerek kiirthatatlan naivitására, és arra helyezte a hangsúlyt, ahogyan mégis megpróbálja kitépni belőlük ezt a jóhiszeműséget az az élet, amelyet a szerencsések csak a híradókban látnak, de sokaknak át vagy túl kell élniük. És a rendező a két „gyerekkel”, Vilmányi Benett-tel és a Nóra 2. című előadásban is feltűnően jó László Lilivel képes is működőképessé, sőt nagyon jól működővé tüzelni ezt az amúgy legfeljebb csak pislákoló szöveget.
Sőt, azt is a hasznukra fordítják, hogy a nézők úgyis tudják, mire megy ki a játék. Mind a két színész valamiféle játékos, de némi iróniával túl is játszott infantilizmussal beszél a nézőkhöz (mivel a forma félúton van a színház és a színház-a-színházban között, a cselekményeket félig eljátsszák, félig elmagyarázzák a közönségnek). És ez a túlzott gyerekesség feszültséget hoz létre pont azért, mert leginkább egy gyerekszobai bohóckodáshoz illik a hangvétel, és az, ahogyan a színészek el-elnevetik a mondataikat. És ez nagyon jól meg tudja támogatni a szerző szándékait: hogy a brutális események és a gyerekesség közötti kontraszt még jobban kiemelje, mennyire embertelen az, ami Beszlánban történt, vagy ami bárhol, bármikor ahhoz hasonlóan megtörtént bármelyik terrortámadás elszenvedőivel.
Ez a stílus egyébként is nagyon üdítő, már amennyiben nem morbid ebben a témában ezt a szót használni, persze nem függetlenül attól, hogy milyen jól vezeti végig a közönség figyelmét a két színész. Árad belőlük az energia, mint akik nagyon, de tényleg nagyon el szeretnének mondani valamit; pont úgy, ahogy a gyerek küzd az anyukája figyelméért, hogy megmutathassa neki a legújabb játékát. És ebből a gyerekjátékból lesz aztán egyre komorabb hangulat, ami így a játékkal megteremti az egész cselekmény metaforáját: az is épp arról szól, hogyan kell a kisgyerekeknek a „nekik való” dolgok helyett a létező legkevésbé gyerekes dologba csöppenniük, és hogyan kell megélniük valamit, amit egyáltalán nem is értenek. (Amit kicsit túl didaktikusan rág a szánkba a szerző azzal, amikor a kislány közli, nem érti a csecsenek követelését, hiszen hogyan is adhatna ő nekik nemzeti függetlenséget és szabadságot, amikor csak öt rubelje van a malacperselyben.) Ezt a felnőttes témájú gyerekességet Fehér Balázs Benő nagyon jól meg tudja mutatni a játékban és a vizualitásban is, például
AZZAL A HÁTBORZONGATÓAN HATÁSOS KÉPPEL, AHOGYAN A TORNATERMET MEGTÖLTŐ BOMBÁKAT FEKETE LUFIK, A KÁBELEIKET MEG PIROS FONALAK JELÖLIK.
László Lili és Vilmányi Benett játékában az a legérdekesebb, ahogyan ez a játékosság – amelyről néha, főleg a színésznő játékában nehéz eldönteni, vajon a túljátszottság határán innen, vagy már túl van-e – átalakul komolyságba. És ahogy változnak a szerepek: László Lili még kétségbeesésében is úgy kapaszkodik a naivabb reményeibe, mint egy nagy csomó lufiba, míg Vilmányi Benett hamarabb esik arccal a valóság talajára, hogy aztán már egészen ideges legyen attól, hogy a lány miket beszél össze a helyzet sajátosan optimista értelmezéséről.
Hogy az előadás mégsem tud olyan jó lenni, amennyire az ötletes rendezés és a két, a klasszikustól, megszokott formától eltérő játékban zsigerből erős színész miatt lehetne, arról a szöveg, Carly Wijs drámája tehet. Mert az hiába szól aktuális, fontos, húsba vágó témáról, végül semmi mást nem tud megfogalmazni, mint hogy egyrészt a terrorizmus bizony nagyon rossz dolog, másrészt olyan embereket nyomorít meg, akiknek semmi közük semmihez, harmadrészt pedig borzasztó, hogy ilyesmivel még gyerekeknek is szembesülniük kell – bár arról már nem mond semmit, hogy milyen különbség van ártatlanul lemészárolt felnőttek és ártatlanul lemészárolt gyerekek szenvedése között.
Mert más gondolatot nehéz kihámozni ebből a rövidke, a premieren csak egy órás előadásból. Nem gondolkodtat el semmiről, nem talál semmit a terrorizmus témájában, ami kifejtésre érdemes lehetne, a teljesen evidens alapgondolaton keresztül (miszerint úgy, ahogy van, rossz az egész). Pedig akár magáról a terrorizmusról is el lehetett volna gondolkodni, de ha arról nem, akkor a beszláni esetről mindenképp, hiszen a diktatórikus hatalom, az orosz állam berendezkedése és a politika embertelen érdekei miatt egész máshogy alakult ez a dráma, ahogyan ideális körülmények között alakulhatott volna. De minderről egy szó sem esik a szövegben.
Így pedig nehéz nem azon gondolkodni az előadás közben, hogy azért voltaképpen itt nem történik más, mint hogy egy író ártatlan emberek kínhalálából húz hasznot. Hiszen nehéz olyan jóhiszeműnek lenni, hogy azt érezzük, ez a dráma vagy bárkit is elgondolkodtat bármiről a terrorizmussal kapcsolatban, amin addig még sosem jutott eszébe gondolkodni, vagy pláne, hogy ettől majd más lesz a társadalom hozzáállása a téma bármely aspektusához. Nem: itt annyit látunk, hogy két gyerek hogyan kerül egyre közelebb az erőszakos, értelmetlen halálhoz.
BORZONGUNK, AZTÁN MÉG MIELŐTT EZEN A PUSZTA ZSIGERI REAKCIÓN TÚLLÉPTÜNK VOLNA, MÁR VÉGET IS ÉR AZ EGÉSZ, ÉS A BORZONGÁS MEGMARAD ÖNMAGÁNAK VALÓ ÉLMÉNYNEK.
Hogy ezen nem jut eszünkbe igazán bosszankodni, arról nem Carly Wijs, hanem csak Fehér Balázs Benő, László Lili és Vilmányi Benett tehet.
