Kitöltheti-e a rajongás az életünket? Vagy ennél már több kell: a rajongás tárgyával való teljes azonosulás? Ki a szerepbitorló: aki nem enged az idő parancsának, vagy aki – csellel – siettetné azt? Valóban minden és mindenki pótolható? Ilyen súlyos kérdéseket feszeget – ha hagyjuk – az Orlai Produkciós Iroda egyben könnyed szórakozást is nyújtó, frissen bemutatott darabja, amelyben az összes konvencionális (színházi) szerep megkérdőjeleződik – még a miénk, a nézőké is.
Éva bölcsessége. Ez a címe Mary Orr 1946-ban megjelent novellájának, amelyet az 1897-ben született német színésznő, Elisabeth Bergner szerepére, mi több életére pályázó titkárnője inspirált. Az amerikai színésznő és szerző ezt az esetet helyezte át az ’50-es évek New York-jába, amely aztán rádiójátékként, színdarabként, de legfőképpen (6 Oscar-díjas) filmként vált világszerte ismertté. Eva Harrington története – a fiatal, vidéki színházrajongó lányé, aki minden este a művészbejárónál toporogva várja kedvenc színésznőjét, majd miután bebocsáttatást nyer, alaposan felforgatja annak életét – azóta sem vesztett aktualitásából.
Az Orlai Produkciónál harmadik rendezésével bemutatkozó Pelsőczy Réka – aki a Római vakációt is jegyzi – pedig remek érzékkel, a feszültséget a végletekig fokozva kalauzol végig a bájos-baljós kezdettől a komoly társadalomkritikának is beillő végkifejletig. A Kálmán Eszter tervezte díszlet a fizikai síkon is megjeleníti a színpadon zajló egyik dilemmát: a status quo megőrzését kontra a változásra való hajlandóságot. Bár a darab háttere nem nélkülözi a látványos és izgalmas megoldásokat, ez mégsem megy a kibontakozó dráma rovására, hiszen az eseményeket mindvégig Éva (Kovács Patrícia) bálványa, Margó (Hernádi Judit) öltözőjéből követhetjük. Ez az aprócska helyiség jelenti a két főszereplő és az őket körülvevő maroknyi ember számára a világ közepét: ami “kint” zajlik, csupán homályosan, az ablakon keresztül láthatjuk, illetve a kultikus színházi hívó révén hallhatjuk. Utóbbinak még bekapcsolása is státuszszimbólum a szereplők között.
Kik is ők? A darabnak keretet adó Tony-gála díjátadót felkonferáló – a nézőhöz is ki-kiszóló -színikritikus (Mészáros Máté), Margó transzvesztita öltöztetőnője, Madárka (Bercsényi Péter), a színésznő rendezője és mellesleg élettársa (Szikszai Rémusz), a kifejezetten Margó számára főszerepeket kreáló elismert drámaíró (Márton András) és felesége (Egri Márta). Éva feltűnése ebben a zárt rendszerben – akár egy új családtag – alaposan átrendezi a stabilnak hitt viszonyokat és a – baráti, szerelmi, házastársi, szakmai – hűség próbájának tekinthető. Van olyan, aki ezt kiállja, más elbukik. Ha csak maga előtt is.
Margó viszont jól vizsgázik, bár kínkeservesen, de megtanulja a leckét. Ízig-vérig (színész)nő – akár az őt parádésan megformáló Hernádi Judit -: Margó nagy amplitúdókkal él, a józan önirónia és a már-már rögeszmés gyanakvás között csapong, mégis végig megmarad benne valami gyermeki tisztaság, keresetlenség. Ifjú “trónbitorlójával” ellentétben nincs takargatnivalója. (Ha csak nem a kora – mondaná ő.) Az egyik legtalálóbb jelenet a semmi közepén benzin nélkül maradt autóbeli önvallomása a siker viszonylagosságáról: semmit sem ér, ha mellette nincs ott a férfi.
Éva esetében ellenben sosem tudjuk, mit érez igazán: bár hihetetlenül magányos, szövetségesei nincsenek, csupán érdekkapcsolatai. A színfalak mögött sem zökken ki szerepéből: egyedül akkor enged meg magának őszinte reakciót, ha nem látja senki. Kettősségéről azonban meséljen a játéka alapján a karakter nagyon is értő megformálója, Kovács Patrícia: “Ez a lány – többségünkkel ellentétben - nem fogja vissza magát, nem szorítja magát önmérsékletre. Lehengerlő és rendkívül tehetséges mindenben, amihez hozzáfog. Éppen ezért nem lehet egyszerűen azt mondani rá, hogy gonosz. Sokkal bonyolultabb lény ennél.”
Azért a történet többi szereplőjéről sem feledkezzünk el. Vegyük csak az akár a ruhái: szürke, élére vasalt írófeleséget, aki mégis ügyesen mozgatja a szálakat a háttérből – Évát is ő hozza a közösségbe. Valamennyire mégis kívülállóként narrátori funkciót is betölt, ahogyan Madárka is, aki nevéhez méltóan az egyetlen, aki dalra fakad. (A Budapest Bábszínházban játszó Bercsényi – női jelzővel élve – elragadó a szerepben, igaz, meglepő módon nagy gyakorlata van már feminin karakterek megformálásában.) Csipcsirip – ahogy a rendező hívja – a maga kecses nyersségével a legérzékenyebb és a legszúrósabb szereplő is egyszerre. Szintén éles szemű megfigyelő, mint Éva, ám mindezt kevésbé öncélúan teszi: nem csak maga, hanem szeretett színésznője pozícióját is félti.
Érdekes megfigyelni a hatalmas szakmai önérzetű, piros zoknis író figuráját is, aki ugyanakkor a végletekig megalkuvó és esendő. A Margó hibáit objektíven látó, őt mégis rajongva szerető élettárssal ellentétben. Bár a színésznő folyton fél fiatalabb (és férfiként egyébként is “kortalanabb”) társa elvesztésétől, ő bohémsága, fennhéjázása ellenére is tudja mit, illetve kit akar. Szakmai értékével is tisztában van – a rendező az első, aki figyelmezteti Évát a csillogás hamis voltára.
A címszereplőt a leginkább megérteni talán a minden hájjal megkent, féligazság-gyáros Thompson tudná – ha ez lenne a célja. Helyette inkább használni kívánja, hiszen ahogy fogalmaz: “Összeillünk, senkit sem tudunk szeretni”. Az Eva Harringtonok márpedig mindenhol ott vannak (és – mint a darab zárása sejteti – az ő Eva Harringtonjaik is). Hogy sikerre vannak ítélve, az biztos. Hogy boldogságra is, az már jóval kevésbé.
A darab legközelebb október 11-én és 21-én tekinthető meg a Belvárosi Színházban.
