Premierrel zárta az évadot az Orlai Produkció Iroda: 2018. június 21-én tartották a Belvárosi Színházban Jez Butterworth Mojo című gengszter-komédiájának magyarországi ősbemutatóját.
A történet 1958-ban játszódik, helyszín az Atlantic Club, amely a zenei élet legújabb üdvöskéje, Silver Johnny fellépéseinek is helyt ad estéről estére. Potts és Sweets, a szórakozóhely két alkalmazottja (egyben gengszterek) különös dolgokat sejt a háttérben, mikor a főnöküknél, Ezránál megjelenik a rivális banda feje, Sam Ross. A baj pedig másnapra meg is történik: Ezrát holtan találják a kukákban – félbevágták. A csapat rettegni kezd, hiszen a vezér nélkül ők is elveszettek, Rossnak pedig minden lehetősége megvan rá, hogy elvegyék tőlük az otthonuknak számító Atlantic Clubot.
Jez Butterworth darabját 1995-ben mutatták be a londoni Royal Court színházban. A kritikusok üdvözítően fogadták a fekete humorral bőven átitatott, mégis drámai előadást, melynek történetéből két évvel később maga a szerző készített egész estés moziváltoztatot. Butterworth neve egyébként az olyan filmek kapcsán is ismerős lehet, mint az On-lány, Az utolsó légió, az Államtrükkök, a Fekete mise vagy az idén bemutatásra kerülő Demóna 2., melyeknek a forgatókönyvírását vállalta magára. A Mojo magyarországi debütálására 23 évet kellett várni, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy megérte.
A szövegkönyv rövid, tömör, velős dialógusokból áll, a mondatok csak úgy pattognak, a szereplők gyakran egymás szavába vágva reagálnak az elhangzott dolgokra. Ez a fajta dinamikusság végig kíséri az egész előadást, és mivel hazánkban ritkán látni ehhez hasonló produkciót, kell egy kis idő, amíg a néző agya rááll erre az erős lüktetésre. Nagyjából az első jelenet alatt ez meg is történik, ahol Potts (Szabó Kimmel Tamás) és Sweets (Schruff Milán) arról beszélgetnek, hogy Ezra és Sam Ross egymással tárgyalnak, miközben Silver Johnny (Hunyadi Máté) ott ül mellettük. Mivel a két behajtó/biztonsági őr/mindenes alaposan kábítószer hatása alatt állnak, így nehezen értik meg egymást – a néző is lassan tudja csak kibontani a történet alapszituációját.
Azonban ha mindez megtörténik, megismerjük a többi szereplőt, onnantól már nincs más dolgunk, mint kényelmesen hátra dőlni, és jókat derülni a karaktereken, valamint az előadás bizarr, fekete humorán. Ez utóbbi már az első percektől kezdve áthatja a darabot, aki fogékony az ilyen fajta komédiákra, annak garantáltan teli találat lesz a Mojo.
A színészeknek igazi jutalomjáték a darab, a karakterek egytől-egyig remek lehetőséget adnak a bizonyításra. A premier előtti sajtóbemutatón Sweets karakterét Schruff Milán helyett maga a rendező Göttinger Pál játszotta el, ugyanis Schruff a főpróbán rosszul lett, ételmérgezéssel kellett kórházba szállítani. Szerencsére a két nappal későbbi bemutatón már jelen tudott lenni, és ami öröm az ürömben, hogy nézőként tanúi lehettünk Göttinger kiváló beugrásának, remek színészi játékának. Szabó Kimmel Tamással együtt jó párost alkottak: mindketten zseniálisan hozták a kívülről keménynek látszani akaró, ám mégis, félénk bandatagokat, akik nem csak a rivális csapattól, hanem saját feljebbvalójuktól is rettegnek, ez is sok humoros fordulatot szül.
Velük ellentétben Lestyán Attila Skinnyje (kvázi mindenes a klubban) gyávaságát nem akarja álcázni, bár titkon feltehetőleg szeretne ő is a „nagyok” közé felkerülni, miután Ezra meghal, a főnök jobbkezén keresztül. A három „bandatag” játékos rivalizálása, egymás ugratása, hol valóban csak megjátszás, idővel azonban véresen komollyá válik. Mickey-t, Ezra helyettesét Csőre Gábor alakítja kifinomult eleganciával, titokzatossággal, elsőre ő tűnik az egyedülinek, aki a helyzet magaslatán áll.
Habár mindegyik színész kiválóan teljesít, öröm nézni, ahogyan eggyé válnak a szerepükkel, mégis Nagy Dániel Viktor az, aki messze kimagasló teljesítményt nyújt a színpadon. Ez köszönhető részben annak is, hogy Baby a darab legérdekesebb figurája, kvázi főszereplője, egyfajta felnövés-történetként is tekinthetünk az ő szálára. Az elkényeztetett, az élet dolgait magasan letojó srácból szinte semmilyen érzelmet nem vált ki, hogy apját feldarabolva találták meg a kukákban. Beceneve tökéletesen jellemzi karakterének kezdetlegességét: mint egy kisgyerek, úgy hisztizik azon, hogy Skinny ugyanolyan nadrágot és cipőt hord, mint amilyet ő, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő elgondolta, nehezen teszi túl magát rajta. A második felvonásban azonban jön egy nem várt fordulat, amely arra készteti, hogy felnőttként álljon a csapat élére, végül ő hozza meg legracionálisabb döntést az este folyamán – még úgy is, hogy a befejezés nyitott kérdés marad.
A Mojo első blikkre könnyed, nyáresti kikapcsolódásnak tűnik, de a humorral és a különc figurákkal átszőtt réteg alatt mégis egy kőkemény dráma található. Azt a helyzetet mutatja be, hogyan reagálnak a beosztottak a főnök halálára: hiénákként marakodnak a csontokon, mindenki igyekszik hasznot húzni a tragikus eseményekből, előtérbe kerül az önös érdek, a feljebbjutás lehetősége, amivel hőseink igyekszenek élni. Az egymással való rivalizálás árulásra, széthúzásra kényszeríti azokat, akiknek családként kellene együttműködnie, ez pedig most is éppúgy aktuális, mint ahogyan volt az 1995-ös londoni premier idején.
Göttinger Pál rendezése a szövegkönyvvel együtt telitalálat: minden a helyén van, minden szónak, mozdulatnak, mimikának jelentősége van, így a Mojo – szemben sok más komédiával – még a tapsrend után sem engedi el a nézőt. Bár könnyesre nevetjük magunkat a poénokon, még napokkal később is ott motoszkál bennünk a történet, a zárójelenet drámaisága. Szórakoztat és elgondolkodtat – pont úgy, ahogyan egy gengszter-komédiának tennie kell.
