A véletlennek köszönhető, hogy az Orlai Produkciós Iroda az Esőember mellett a „Nemsenkilény – Monológ nemmindegyembereknek” című darabot is menedzseli. Mindkét darab autistákról szól, de míg az Esőember egy kivételes képességű autista ember és testvére kapcsolatának fejlődését mutatja be, addig a Nemsenkilény azt a belső harcot tárja elénk, melyet az autista ember önmagával és külvilággal vív.
A színésznő sógornője, Börcsökné Lukács Gabriella gyógypedagógus, és a Más Fogyatékos Gyermekekért Alapítványnál1 autista gyermekekkel foglalkozik. A székesfehérvári alapítvány javára rendezett jótékonysági esteken Börcsök Enikő rendre föllép, természetes, hogy a Nemsenkilényt is elviszi egy ilyen estre, ezzel is támogatva őket. A monológ, az egyszemélyes darab talán sosem jutott volna eszébe, ha Bácskai Júlia2 úgy másfél évvel ezelőtt nem nyomja a kezébe Seth F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva3 című könyvét, hogy ebből szeretne improvizációs előadást. A darabból nem lett semmi, ám Enikőt megfogta Henriett könyve, az autisták zárt, a „normálistól” teljesen elütő világa. S bár megfogadta évekkel ezelőtt, hogy soha többet nem lép föl egyedül – fogadalom ide vagy oda – úgy gondolta, ebből a könyvből darabot csinál. Elment hát a könyv kiadójához, ahol elzárkóztak a színdarab gondolatától, semmiféle segítséget nem adtak neki, sőt, azt is megtiltották, hogy akár egy sort is fölhasználjon a könyvből.
Ez persze nem szegte a kedvét, elolvasta hát a többi könyvet, azokat, amelyeket szintén autista szerzők írtak, és az elolvasott könyvek szövegéből állította össze Gyulai Eszter segítségével a Nemsenkilény szövegkönyvét. De más olvasni az autistákról és más velük élni. „Szerencsém volt – mondja – rátaláltam Prekop Csillára és a Vadaskert Alapítványra. Csilla nagyon sokat segített, és az alapítvány csodálatos hely, csodálatosan foglalkoznak az autistákkal.”
Abban is szerencséje volt, hogy akkor járt az alapítványhoz, amikor ott kísérleti jelleggel krízisközpontot szerveztek a bajba jutott családoknak. Enikő reggeltől estig velük volt, és saját szavaival élve „úgy viselkedett, mint a tapéta”, azaz igyekezett észrevétlen lenni. Az az igazság, az autista gyerekek nem is törődtek vele, holott elment velük vásárolni, részt vett a foglalkozásaikon. Egyetlen alkalom volt, amikor egy autista kisfiú, egy nagy hiszti után, a vállára hajtotta a fejét, aminek ő néma szemtanúja volt: „Nagyon jól esett” – emlékezik vissza a színésznő.
A Vadaskertben eltöltött idő alatt sokat tanult a másságról (ezt a szót ugyan ő nem használta), és tűnődve meg is jegyzi: „Az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy ki is a normális.” Megfigyelte az autisták viselkedését, a gesztusaikat, azt, hogy hogyan néznek, hogyan beszélnek. Látta örülni, és látta őrjöngeni őket. Látta, hogy az egyik pillanatban békésen üldögélő gyerek, hogyan kezd el sikoltozni, őrjöngeni, aminek az okát abban a pillanatban senki nem tudta. Később kiderült: valaki másik tévécsatornára kapcsolt. A napirendi kártyák ötlete is innen került az előadásba, egy-egy rész lezárását az jelzi, ha elteszi, és egy újabb kártya levételével indítja a következő részt.
Az, hogy az Orlai Produkciós Iroda az Esőember mellett a Nemsenkilényt is menedzseli, a véletlen műve. Gyulai Eszter egy színházi előadásra elvitt magával egy könyvet, történetesen az autizmusról. Ezen az előadáson ott volt Orlai Tibor, és amikor Eszter elmondta, hogy min dolgozik éppen, akkor felajánlotta, hogy lenne ő a darab producere. „Óriási szerencsém volt. Azt gondoltam, amikor belevágtam, hogy majd pályázatokból, innen-onnan szerzek rá pénzt, amik persze sosem biztosak. Tibor levette a vállamról ezeket a gondokat, biztosította a próbatermet és mindent, ami kell.”
Beszélgetésünkkor még messze a hivatalos bemutató, de az előadás híre elterjedt, és már vidékre (is) van meghívása a Nemsenkilénynek. Börcsök Enikő azt reméli, hogy sokan hívják sokfelé, és ő minden meghívásnak eleget tud tenni, bár az egyeztetés nem lesz könnyű. Anyaszínházában, a Vígszínházban ősztől négy darabban is játszik. A hír terjedésében talán az is közrejátszott, hogy a Nemsenkilényt július 9-én, Esztergomban már bemutatták. A fogadtatást faggató kérdésemre így válaszol: „Főleg a szakmából voltak ott: kollégák meg szülők és pedagógusok jöttek el, kevésbé az esztergomiak. Nem volt nagy hírverés, mert Tibor4 úgy gondolta, nem lenne szép, ha nagy hírverést csapnánk, hiszen a hivatalos bemutató csak szeptember 2-án lesz, a Trafóban5. Margittay Ági például azt mondta az előadás után, hogy lelkiismeret-furdalása van, mert eddig nem törődött az autistákkal, nem is tudta, hogy milyenek.”
Azt hiszem az a legnagyobb dicséret, ami színészt érhet, ha előadása ilyen katartikus hatást ér el.
