Áltörténelmi dráma, benne egy nagy játékossal, az öreg királlyal, és annak emberéletek ezreit követelő perverz tréfasorozatával. Az oroszlán télen a Belvárosi Színházban.
Ál-Shakespeare-darab, áltörténelmi dráma James Goldman amerikai szerző ügyes műve, amelyet most karácsonyi ajándékként nyújtott át Orlai Tibor a Belvárosi Színház hűséges nézőinek. Megtehette ezt, mert van két nagyszerű színésze a főszerepekhez. Ennyi tulajdonképpen elég is a sikerhez, a többi ráadás, bónusz a nézőnek.
A történet ugyanis egy királyi pár huzakodása, osztozkodása, amelyben természetesen nem asztalok és székek, ágyak és kanapék, tányérok és lábasok a tét, hanem országok, tartományok, de főképpen a trón öröklése. Ezen a ponton pedig belépnek a játszmába a gyerekek is. Goldman kézenfekvő, sőt pofonegyszerű ötlete, hogy összevegyíti, vagy inkább egymásra vetíti egy családi perpatvar két lehetséges színterét, a középkori királyi udvart és egy mostani polgári otthont.
Az ő királyi famíliája úgy vitatkozik, veszekszik a palotában, mintha egy bérház első emeletén élnének,
ahol többnyire a háziúr elegáns lakása szokott lenni. Nagyjából úgy folyik a trónutódlási küzdelem, ahogyan XIV. Renét (a fiúként nevelt és számon tartott leányt) igyekeznek trónra segíteni vagy abban megakadályozni a különböző politikai erők a Karinthy Színházban, Zágon István, Harsányi Zsolt és Eisemann Mihály operettjében. Csak itt közben senki sem énekel, és a szöveg is inkább az igazi Shakespeare-drámák modern, többnyire szellemes paródiájaként hat.
Goldman ráadásul a véresen komoly, emberéletek ezreit követelő, és más százezrek életét alapvetően befolyásoló harcot játéknak láttatja, a főszereplő, a nagy játékos, az öreg király perverz tréfasorozatának, amelyet feleséségével, fiaival szemben űz. Hatalmas birodalma élén blöfföl, mintha pókerezne, hogy kiismerje partnerei, ellenfelei szándékait. Nem tudható, mikor beszél komolyan, amikor határozottan kijelent valamit, vagy amikor éppen hátsó szándékairól rántja le a leplet, hogy megalázza, akiket beugratott és élvezze a megalázottak, kijátszottak elképedését.
Legfontosabb, hozzá igazán méltó partnere a felesége, a trónért vetélkedő királyfaiak anyja, akit a biztonság kedvéért fogva tart, hogy ne tudjon ellene szervezkedni. De a nagy örökösödési osztozkodásba mégis bevonja, amivel a szerző valóban elég pikáns, sokféleképpen kiaknázható helyzetet teremt. Öten ügyeskednek egymás ellen, és ott van még a francia király is, a külső ellenfél, aki kedve szerint lehet döntő erő a viszálykodó családtagok között. Hol ennek, hol annak ígérhet szövetséget, jelentékeny katonai erővel megtámogatva.
És hogy az erotikus töltés se hiányozzon, a szerző prédának, az elnyerendő birtokokkal járó többletnek bedob egy gyönyörű hercegnőt is, aki kezdetben az öreg király számító szeretője, de akit a ravasz vénség beáldoz az alkuba, mint egy kisebb súlyt, amivel szükség esetén ki lehet egyenlíteni a nagyobbak különbségeit. Mind ehhez az öreg király játéka öncélú is, minthogy az osztozkodásra ténylegesen csak halála után kerülhetne sor.
A cselekmény, pontosabban az örökösödési vita a középkorban, a XII. században folyik, de XX.-XXI. századi nyelven, mai érvrendszerrel, gondolkodásmóddal. Khell Zsolt díszlete az ódon palotára elvontan utal, Kiss Julcsi jelmezei meg egyáltalán nem a korhoz, sokkal inkább a jellemhez, a társadalmi funkcióhoz, a mentalitáshoz igazodnak. A királyon vörös palást van, többnyire középen tartózkodik, mögötte egy oszlop vitrinében a korona. Az egyik fiú, Jeoffrey, a miniszterelnök, akiből valamiért sohasem lehet király szürke, talán alpakaöltönyben, a két katonáskodó fiú barna overallban ármánykodik. A királyné a fiatalosság látszatát keltő világos öltözetben raboskodik a chinoni várban, a francia hercegnőn pedig előbb meztelen melle, később rémisztőn feltornyozott parókája a legfeltűnőbb.
A drámai párviadalt Szikszai Rémusz jó tempójú rendezésében Gálffi László és Hernádi Judit vívja, a szöveghez igazodva, igazi szellemeskedő bajvívókként. Drámáznak – egyszerre igazából és megjátszottan.
Gálffi mindig pontos mérték szerint heveskedik, Hernádinál olykor túlforr az érzelmi csupor és egy-egy félmondatra kicsordul.
Mészáros Máté a miniszterelnöki funkciónál megrekedő, sértetten körültekintő udvari mindenest, a mindentudó, mindenen átlátó, okosan és szorgalmasan buzgólkodó, hivatalnoki feladatkörében megrekedt idősebb fiút igen meggyőzően adja. Schruff Milán az Oroszlánszívű Richárdhoz kevéssé illő alkata ellenére képes bizonyos súlyt adni a harcias trónkövetelőnek, Ötvös András pedig a tompa agyú, részeges legkisebb királyfi jellemrajzát mackós gyerekességgel egészíti ki. Horváth Illést a francia király szerepében udvarias tartózkodása, kedélyes-ironikus mosolya éppúgy megkülönbözteti az angoloktól, mint elegáns ruházata. Szakács Hajnalka pedig teljes mértékben megfelel a szépséges áldozat, a személytelenül szenvedő francia hercegnő szerepének.
A szerző karácsonyra tette II. Henrik hagyatékosztó értekezletét, a Belvárosi Színház karácsonyra időzítette a bemutatót. Mutatós ajándék.
