Ilyen is ritkán fordul elő a film- és színházi kritikusok világában, hogy két szakmabeli egyazon előadásról mondjon-írjon véleményt. Az Infovilág szerkesztősége megengedhette magának (elsősorban a népes és igényes olvasótábornak kedvezendő), hogy két munkatársa adja közre gondolatait – egymásról nem tudván, hogy a nézőtéren a másik is ott van. Két szakember, két nézőpont, ám sok tekintetben egybe csengő vélemény. Íme! Elsőként Horváth Kálmán kollégánk írását adjuk közre, aki egyedülálló ötlettel egy délelőtt látott filmet és az este megtekintett kamaraszínházi darabot ekként ajánlja lapunk olvasóinak figyelmébe:
Huszonötöt érdemelsz, ha kritikusként berzenkedsz a sorsod miatt. Délelőtt moziba mész, este színházba, jól fűtenek mindkét helyen, mennyivel kényelmesebb a nézőtéren terpeszkedni, miközben a fiúk mennek a bányába vagy a hideg térre tüntetni.
Én sem panaszkodom, pedig tehetném, romlik a hallásom, hiába nyitom ki a fülem, az üzeneteket nem értem. Olyan pedig nincs, hogy egy film vagy egy dráma ne üzenjen semmit, igazából nem is az üzenet a fontos, hanem annak hirdetése, hogy én megértettem, lehetett bárhogy kódolva is, de én, egyes szám első személyben, felfogtam, mert nagyon értelmes vagyok.
Ülök tehát a moziban, figyelem a történetet, de a szereplők egymásnak sóhajtoznak vagy beszélnek, velem a nézővel nem akarnak szóba állni. Pedig nekem lenne mondanivalóm, régóta kívánkozik ki belőlem, hogy micsoda dolog, emberek szenvednek a vagyonuktól, nekik buggyantva kell reggelire a tojás, őket idegesíti az evőeszköz csörgése, és nemhogy egy légkalapácsot, de villamost sem tudnának elképzelni az ablakuk alatt, miközben a szegények már attól boldogok, ha nincs beázásuk, és a termékbemutatón hozzájutnak egy falatkához.
Most a Fantomszál/Phantom Thread című amerikai filmet nézem, Angliában játszódik, és arról szól, hogy egy idős, divatdiktátor, nagyon gazdag férfi, annyira unatkozik, hogy időtöltésként magához vesz egy fiatal lányt. Kapcsolatuk inkább az alkalmazkodás, mint a szerelem próbája, de valahogy mégis összejönnek, megházasodnak, mert a fiatal, szegény lányok mindig jobban tudják éltesebb párjaiknál, hogy mit is akarnak. A férfi főszereplő, Daniel Day Lewis, nem akárki, háromszor lett Oscar-díjas az év legjobb férfiszínészeként, mellesleg 60 éves, de tagadhatja a korát, igazán hihető, hogy a Vicky Krieps játszotta Alma annyira akarja magának.
Vicky civilként 34 esztendős, még nincs figyelmet keltő nemzetközi elismerése, de már ő is tud unott képet vágni, lassan járni, megfontoltan beszélni, azaz a rendező, Paul Thomas Anderson, és nem a néző kedvéért vásznon lenni. Paul Thomas Anderson, az amerikai szakírók szerint, 21. a világban szétszórtan élő filmkészítők rangsorában, ez nagyszerű helyezés, ráadásul még nincs 50 éves, lesz ideje előre törni.
Igazából az a baj, ezzel a Fantomszállal, hogy hasonlít a közbeszerzésen nyert uniós pénzre, pályázni kell rá, megnyerni, majd szinte mindegy, hogy mire, de elkölteni. A Fantomszál színészparádé, olykor tömegeket mozgató, díszletben, kosztümben szemkápráztató, de kóla vagy kávé nélkül, a történet önmagában alig képes több mint két órán át ébren tartani. Pedig a fantomszál önmagában remek ötlet, egy szabó élete emlékeit belevarrja a ruhákba, minden terméke múltjának hordozója, de ennél többet nem akartak az alkotók, lehet, hogy forgatás közben elfeledkeztek a címről, pedig egy kis izgalmat, drámát hozhatott volna valamilyen anyag felfeslése.
A moziban hiányolt élet a színpadon köszön be, Simon Stephens: Heisenberg című kamaradarabjában. Itt is hasonló a felállás: fiatal nő, iskolatitkár (42), Idős pasi, hentes (75), a helyszín most is Anglia, a téma az egymásra találás, de ég és föld. Jó, húzzák most fel az orrukat a kényes ízlésűek, ez művészet, az meg bulvár, de a tapsnak nincs világnézete, iskolai végzettsége.
Ullmann Mónika és Benedek Miklós, a két szereplő, semmit sem hagy a karakterekben, ami benne van, előadja, megmutatja. Lehet, hogy nem bölcselkednek, de érdekesek, olykor humorosak. Szabó Máté rendezése könnyed, semmit sem bonyolít túl, ha valaminek helye van az életben, az a színpadon is oda kerül.
Amíg a Vicky Krieps levegőt vesz, addig a Heiesenbergben Ullmann Móni elmondja a teljes életét. Miközben a film finom rezdülései mesterkéltnek tűnnek föl, aközben a színpadi grimaszokat, mosolyokat, könnyeket a nézők a magukénak érzik. A Fantomszálban hihetetlennek, a természet kicsúfolásának tűnik, a testi szerelem, a kamaradarabban, olyannak, mint a tévében a jó focimeccs: a néző lába mozogni kezd, ő is bele akar rúgni a labdába. És ez, az eddig hiányolt üzenet: Simon Stephens, a 46 éves manchesteri azt mondja, hogy soha sincs késő, a világ nem csak a 20 évesekké.
Igazán nem illik ide, de kihagyhatatlan, hogy a cím Werner Heisenberg német fizikusra, a határozatlansági reláció elvének kidolgozójára utal. Az elv értelmében bizonyos fizikai mennyiségek csak bizonyos határig ismerhetők meg egyszerre és pontosan. Vagyis minél pontosabb értéke van az egyiknek, annál pontatlanabb a másiknak. Ennyit erről, nem többet, még mielőtt a bulvárból tudományos ismeretterjesztés lesz.
A darab Orlai produkcióként, Broadway-t megjárva, Zöldi Gergely, hálistennek, kissé slampos fordításával került a Hatszín Teátrum színpadjára. Nincs szünet, a késők beosonhatnak az előadásra, az urak, ne felejtsék a mankót kint hagyni…
Kémia, nem fizika! – Benedek Miklós és Ullmann Mónika jutalomjátéka
Senki se ijedjen meg az új, pesti, Jókai utcai játszóhely előadásának címétől! Az Orlay Produkció legfrissebb darabjában a német atomtudós, Werner Heisenberg csak egy mondat erejéig kerül szóba, híres axiómája (ti. a határozatlansági reláció) okán, amely itt nem fizikai, hanem érzelmi összefüggésében vetődik fel.
Ízig-vérig komédiáról van szó, még ha fajsúlyos problémákat boncol is: Simon Stephens vígjátékában magány és szerelem, munkahelyi gondok és családi élet, érdekek és érzelmek, csalódások és nem várt örömök körül folyik a két szereplő párbeszéde. A Szabó Máté remek rendezésében színpadra került Heisenberg a színház igazi erejét mutatja fel.
A díszlet „egyszerű és nagyszerű“: egyetlen modern, gyönyörűen megmunkált bútordarab, amelynek forgatható lamellái lehetőséget adnak arra, hogy egymás után jelenítsenek meg vele pályaudvari padot, vacsorázóasztalt székekkel, ágyat, hentespultot és sok más helyszínt, sőt szellemes átvezetést is kínál az egyes jelenetek között.
A kétszemélyes darab persze nem a díszlettől kitűnő, hanem attól a két csodálatos színésztől, akire mintha ráöntötték volna szerepeiket. Ha magyar lenne az író, akkor feltételezhetnénk, hogy már az első mondatok leírásakor is ők jártak a fejében. Simon Stephens azonban napjaink egyik legsikeresebb brit szerzője, akinek „Harper Regan” és „A kutya különös esete az éjszakában” című műveit már előadták magyar színpadokon is, Németországban pedig immáron a legtöbbet játszott angol nyelvű író.
A rendező valószínűleg nem keresgélt hosszan, amikor az ellenállhatatlanul csinos, borzalmasan cserfes, rendkívül izgalmas, ugyanakkor néha letargikus nő szerepét párjára, Ullmann Mónikára osztotta. A mind a mai napig az egyik legszebb magyar dívát gyakran csak egykori elhíresült dala (Írtam a bátyámnak egy dalt…) és gyönyörű vonalai miatt emlegetik, de ezúttal egyértelműen bizonyítja, hogy micsoda sokszínű, kirobbanó energiájú, kitűnő beszédtechnikájú színésznő.
Holott egyáltalán nincs könnyű dolga, mivel a főként eleinte nagyon szótlan férfi mellett majdnem megállás nélkül csacsogva egészen hihetetlen mennyiségű szöveget kell elmondania a bő másfél óra alatt, amit már a bemutatón is egyetlen tévesztés vagy pillanatnyi megakadás nélkül teljesített, miközben megdöbbentően életszerűen hozta a figurát.
Benedek Miklósra talán még nehezebb feladat jutott, hiszen a darab első felében jobbára csak egy-egy szavas közbeszólásai, félmosolyai, apró gesztusai vannak. Ha nem lenne amúgy is a Színház- és Filmművészeti Főiskola egyik legkiválóbb tanára, akkor azt mondhatnánk, hogy tanítani kellene azt, ahogyan játszik. Egy-egy nézésében, kézmozdulatában, nevetésében, szótagjában benne van minden, ami színészet. Mindezt pedig olyan különleges titokzatossággal tudja vegyíteni, amely mindvégig ébren tartja érdeklődésünket, és tovább fokozza azt az eredendő feszültséget, amitől ez a darab nem csupán vígjáték, hanem jóval több annál.
A nézőnek ugyanis egész előadás alatt azon jár az agya, hogy tulajdonképp ki is ez a magába forduló, mogorvának látszó, zenebolond férfi?! Egy sorozatgyilkos? Unatkozó milliomos? Lecsúszott egyetemi tanár? Balek? Vagy csak egy „túlművelt”, magányos hentesmester? És mit akarhat tőle ez a láthatóan nem hozzávaló, magát sokszor szinte tinilányként előadó szépasszony, aki magával ragadó életigenlésével addig szekírozza „áldozatát”, amíg ki nem mozdítja őt megszokott mókuskerekéből? És bár a kvantummechanikáról semmit sem tudunk meg, sőt, az élet nagy kérdéseire sem ad a darab választ, de számtalan gondolatot indít el a nézőben, miközben remek szórakozást is nyújt, így azoknak is bátran ajánlható, akik sosem hallottak Schrödinger macskájáról…
