Bejön Lukáts Andor, aztán Benedek Miklós, aztán Szabó Éva; leülnek az asztalhoz, és Lázár Kati is bejön, és megkérdezi: kértek enni?. Kérnek, nem kérnek, enni fognak, négy amerikai-olasz nagyszülő és középen a pasta. Mi kell még? Az unoka. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Aztán ez a kérdés tukmálás formájában még sokszor elhangzik – a vega csajt (Cseh Judit) például azzal győzködi Lázár Kati, hogy „a borjú olyan finom, hogy már szinte zöldség”. Nagyszülői reflex, egyszersmind a szeretet univerzális, nyelveken, kultúrákon átívelő kifejezése az etetés, minden baj gyógyszere, minden konfliktus megoldása. Vagy mégsem.
Joe Dipietro – olasz amerikai, mi más – darabja nem remekmű, viszont egy örök és hálás témával foglalkozik: a generációs különbséggel, amely ebben az esetben ráadásul kulturális különbséget is jelent. Nevezetesen: él a négy nagyszülő a maga olasz-amerikai mikroközegében – „első a család”, így hangzik minden tószt –, és nyomul és nyomaszt; agyonszereti az egyetlen unokát, aki még kibírta a közelükben, hisz a szülők már elmenekültek. Asszimilálódni vagy kívül maradni – tehetnénk fel sokkal komolyabban a kérdést, mint ahogy ezt Dipietro teszi, de azt a darabot nem ő fogja megírni. Ő ugyanis megmarad ennél a színesen és dúsan fecsegő felszínnél (a színesben és dúsban vélhetően benne van Zöldi Gergely fordítói leleménye is), amely alighanem a közönség számos tagjában idéz fel ismerős-otthonos emlékeket, noha senki nem olasz-amerikai közülünk.
Znamenák István sem akart többet rendezni annál, mint ami adja magát; és olyan színészekkel dolgozott, akik adják magukat. Egy színpadon látni például Lázárt, Benedek Miklóst és Lukáts Andort, ez nagyon jó, kivált akkor, ha ők is élvezik nemcsak a darab kínálta helyzeteket és dialógusokat, hanem az együttjátszást. És élvezik: állandó félmosoly a szájak szögletében, a színpadon és a nézőtéren. Valaki azt mondja a szünetben, hogy a valahai „nagy Madáchban” és „kis Madáchban” voltak ilyen finom kis színészparádék, és emlegeti Tolnay Klárit, Pécsi Sándort és másokat. Hát igen: szóval a színészért érdemes színre vinni és megnézni az ilyen darabokat.
Mert hát az egyébként eléggé sablonos nagyszülői zsörtölődések – nagyapa (Lukáts) ne vezessen már autót, mert mindig nekimegy valaminek, nagyanya (Lázár) maradjon már egy percig nyugton az örökös etetéssel, másik nagyanya (Szabó Éva) hagyjon föl azzal a rögreszmével, hogy neki kell párt keríteni az unokának, másik nagyapa (Benedek) viszont maradjon életélvező és megértő, ha amúgy titokban súlyos beteg is – csak a színészi játéktól tudnak életesek lenni. Életkép ez, jó sok ízzel, megannyi színész sziporkával.
Nehezen, de megadóan és szeretettel viseli a négy nagyszülőt az unoka, akit Szabó Kimmel Tamás játszik, és alakítása remekül illik a nagy öregekéhez: kiegészít és ellenpontoz, adja alájuk és nekik a poént.
A második rész kissé bekomorul, mert az unoka el akar költözni messzire a karrier és egy független, felnőtt élet reményében, és ez mélyebbre vág a nagyszülői négyes lelkében, mint a hétköznapi súrlódások. Ez az írói ambíció, vagyis a mélység igénye egyébként nem tesz jót a darabnak; az előadást szerencsére nemigen érinti meg. Továbbra is elbűvöl, mennyi árnyalatot és hangot képes megmutatni Lázár Kati, mennyi humort, öniróniát és indulatot Lukáts Andor, mennyi könnyedséget, eleganciát és empátiát Benedek Miklós, Szabó Éva kissé keskeny sávon és kissé harsányan hozza a saját figuráját. Vagyis van mit nézni, jól szórakozunk.
Mindközönségesen szórakoztató színháznak szoktuk mondani azt, amikor az előadás után nem ül órákig gyomrunkban a hatás, nem beszélgetünk kis csoportokban a színház előtt az „üzenetről”, nem gondolkodunk napokig egy-egy jeleneten; viszont elengedetten és derűsen élvezzük a színészek játékát, amely persze ízléses, ötletes, tehetséges, szellemes, és rendezőileg kordában tartott.
Az Orlai Produkció különleges képződmény a színházi világban: magánszínház, társulat nélkül. A csúcsszezon nyáron van náluk – mert ilyenkor ér rá az ország legjobb alkalmi társulata: azok a színészek és rendezők, akik évad közben a legjobb helyeken dolgoznak, sztárok, mondhatni, még ha nem is a tévé és a tabloidok tették azzá őket. Orlai Tibor, a színház létrehozója és igazgatója sikerre játszik – ki nem? –, ezért válogat közülük, és ezért válogat olyan darabokat, amelyek például filmes világsikerből készültek, vagy a kommersz azon csoportjába tartoznak, amely a színészeket kényezteti jó lehetőséggel. És rendre gondol arra is, kiknek a látására vágyik a közönség, kit nézne szívesen egy-egy jó szerepben – és megtalálja őket, és jönnek az őszi bemutatók, mint ez is itt.
A címmel ne törődjenek, nem szerencsés: a színészeket, őket kell nézni. És nem meglepődni, ha olasz-amerikai létükre a saját nagyanyánkra-nagyapánkra hasonlítanak.
