Kupidó. Ez a neve annak a swingerklubnak, ahol Tasnádi István legújabb darabja játszódik. Mindenki más céllal érkezik, de aztán összefonódnak a szálak.
Különös gondolat swingerklubot választani egy darab helyszínéül. Hogy jutott eszedbe?
A Narancsban olvastam egy cikket a swinger klubokról. Érdekes dolgokat mondtak a gyakorlott swingerezők, egymással ellentéteseket is. Nekem van egy prekoncepcióm az egésszel kapcsolatban, de megpróbáltam beleképzelni magam abba, hogy ez valakinek valóban egy létező életstratégia lehet. Számomra riasztónak tűnik, soha nem tudnám megtenni, de elképzelhető, hogy valakinek ez még egy tartalmas kapcsolatba is belefér, mert óriási szabadságot jelent. Ez elsősorban nem is a szexualitásról szól, hanem az azon keresztül megtapasztalt szabadságról, a végtelen bizalomról. Nem mentem el terepszemlére, de az interneten minden idevágó cikket, fórumot, bejegyzést megkerestem. Nem a valóság érdekel, hanem az, amit bennem ez a helyzet elindít. Nem szerettem volna dokumentarista módon írni egy darabot a swingerklubokról.
A helyszín volt a lényeg, és köré kerested a történetet, vagy fordítva?
Valahogy egymásból következett a kettő. A vígjáték irodalom 90%-a a megcsalásról szól: lebukik, nem bukik, mit szól hozzá, kimászik-e belőle… A swingerezés viszont egy olyan helyzet, amikor mindenki megcsal mindenkit, a másik tudtával és beleegyezésével, ráadásul a szeme láttára. A féltékenységet, a félrelépést már ezerszer megírták, tudjuk a lehetséges végkimeneteleket. Az volt az igazi írói feladvány, hogy itt minden nyíltan történik. Van egy tökéletesen átlátható kapcsolat, ami valóságnak tűnik, de mi van alatta? Sokan élnek úgynevezett nyitott kapcsolatban; ez viszonylag újfajta, szerintem kifejezetten nagyvárosi, nyugati kulturális forma. És ezzel még nem nagyon foglalkoztunk. Nagyon kevés ember van, akit hidegen hagy ez a jelenség: valahogy biztosan viszonyul hozzá. És a freudizmuson tréningezett agyunknak gyanús, hogy valami csúnya elfojtás van a látszólagos nyíltság mögött. De a darabnak van egy közéleti vonala is, mert kiderül, hogy valójában ez egy fontos közéleti platform, ahová a politikusok azért járnak, mert itt nem kell félni a lehallgatástól. Itt dőlnek el a legfontosabb dolgok. Igazi, jó kis írói utazás egy bizarr, egzotikus témában.
Nem túl prűd ehhez a magyar társadalom?
Nem akarok azon görcsölni, hogy ez mennyire provokatív. Nyilván van olyan közeg, ahol kiveri a biztosítékot. Most épp helyet keresünk, és pontosan érezzük, hogy van, ahol ezt soha nem lehetne megcsinálni. Találtunk egy felszenteletlen kápolnát, ami tökéletesen megfelelt volna, befér annyi ember, olyan járások vannak, minden jó lett volna… Aztán, amikor elmondtam, hogy miről szól, azt a választ kaptam, hogy habár felszenteletlen, de az egyház tulajdonában van, így szó sem lehet róla. Ilyen szempontból igazad van a prűdséggel kapcsolatban, mert Berlinben vagy New Yorkban ez simán mehetne. Ma viszont volt egy óriási élményünk, az Iparművészeti Múzeum díszterme. A falon reneszánsz szőtteseken Medici-kupidók repkednek mindenütt. Olyan, mintha bementem volna a darabom kész díszletébe, ráadásul éppen elfér 150 néző. Viszont nem használhatunk annál erősebb fényt, mint ami van, mert különben sérülnek a szőttesek. Nem érdekel, akkor megcsinálom zseblámpával… Amikor valami ilyen szinten összejön, minden kompromisszumra hajlandó vagyok. (Azóta eldőlt, hogy az Iparművészeti lesz az előadás helyszíne – a szerk.)
A szereplőgárda elég vegyes: hogyan keveredtek össze a volt krétakörösök az Örkény színészeivel?
Eredetileg az Örkénynek készült a darab, Für Anikónak írtam a főszerepet. Aztán kiderült, hogy nem lehet megcsinálni az Örkényben. Közben beindult a Fédra Fitness, és azon kezdtünk gondolkodni Orlai Tiborral, hogy folytatni kéne együtt, ezekkel az emberekkel, hisz jól tudunk együtt dolgozni, értjük egymás nyelvét. És a két dolog egyszer csak egymásra csúszott.
Az is egyértelmű volt, hogy te rendezed?
Ez a darab még mindig íródik, és nem akartam félkészen elengedni. Túl sok titok van még benne, amit az írás során nem tudtam feloldani. A Fédra Fitness után meg már nem is tudtam elképzelni, hogy valaki másnak adjak egy olyan szöveget, amit ezekre az emberekre írok. Nem szeretném, ha megszűnne az a fajta komplex, közösségi színházcsinálás, amit a Krétakör tudott, éppen ezekkel a színészekkel. Mert a kíváncsiság és a kísérletező kedv, ami éveken át összetartott minket, továbbra is működik.
/Rick Zsófi/
