Valamikor nagyon régen láttam egy filmet, a címére nem emlékszem, csak arra, hogy egyetlen helyszínen játszódott, három ember beszélgetett benne, közben semmi nem történt, én mégis lélegzetvisszafojtva figyeltem a diskurzust, és sok-sok gondolattal lettem gazdagabb. Hasonló élményben volt részem, amikor megnéztem a Belvárosi Színház „Kétely” című darabját.
1964-ben járunk. A bronxi St. Nicholas Egyházi Iskolát a legnagyobb szigorral igazgatja Aloysius nővér, aki szerint egyáltalán nem baj, ha a diákok rettegnek tőle, sőt, ez fontos eszköze a nevelésnek.
Az irodájába hívatja az egyik fiatal és lelkes nővért, megrója a diákokkal szembeni közvetlensége és naivsága miatt, majd kifaggatja az új tanítóval, Flynn atyával kapcsolatban.
A nővér elmeséli, hogy a gyerekek valósággal rajonganak az atyáért, aki kosarazni is tanítja őket, és hogy az atya különös figyelmet szentel az egyik diáknak, akinek szüksége is van az egyedi bánásmódra: az iskola egyetlen latin-amerikai diákjaként társaitól csak kiközösítésre számíthat. Aloysius nővér azonban gyanakvással tekint a modern gondolkodású papra, és azzal vádolja, hogy molesztálta a gyereket.
A darab sok fontos kérdést vet fel: Milyen módszerrel érdemes tanítani a gyerekeket?
Jól tesszük, ha a jót keressük és látjuk az emberekben, vagy legyünk óvatosabbak, gyanakvóbbak?
Jól tesszük, ha gyanakvók vagyunk, vagy legyünk nagyobb bizalommal az emberek felé? Az előadás súlyos témákról beszél, és még arra is figyel, hogy legyen időnk megpihenni néha a sok gondolkodnivaló között: ezt a célt szolgálja a humor, és a közönség fel is kacag a frappáns mondatok után.
Az előadást négy színész játssza: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty és Simkó Katalin.
Nem tudom kiemelni senkinek a játékát, mindenki remek volt, mindenkinek egy kicsit igaza volt, pontosabban minden színész hitelesen tolmácsolta saját karakterének az igazát.
Amikor azon gondolkodtam, hogy kinek higgyek, érdekes dolgokat tudtam meg magamról. Kívánom ezt az élményt mindenkinek!
