…gyönyörűséggel tölti el az irodalomszerető néző szívét, hogy ebből a pénztörténetből micsoda szavak, mondatok szikráznak ki.
„Molnár Ferenc ritkán játszott darabja…” Általában így aposztrofálják a Riviérát, és ha az ember ilyet olvas, persze él a gyanúperrel, hogy valami oka csak van, hogy olyan ritkán játsszák. A Színházi Adattár mindössze három magyarországi bemutatót rögzít, a legutolsót 2006-ban Valló Péter rendezte a Radnóti Színházban. Ebben a magyarországi, 1926-os bemutató nincsen benne. (Az ősbemutatója Bécsben volt, 1925-ben, Max Reinhardt rendezésében, és ő rendezte meg Budapesten is 1926-ban, a Renaissance Színházban.)
Igaz, a történet a nagy Molnár-darabokhoz képest egyszerűbb, olyan, amit számos, a két világháború között készült regényben, filmben feldolgoztak: a szegény lányt (legyen gépírókisasszony vagy éppen áruházi eladó, mint itt) megkísérti a gazdagság egy jóképű milliomos személyében. A happy endes változatokban kisebb zökkenők után egyenes az út az oltárhoz. Ez a helyzet itt annyiban más, hogy a szegény lánynak van már egy szerelme az áruházban, és a milliomos sem feltétlenül házasságra utazik, csak a Riviérára. Ezt az egyszerű történetet Molnár persze a rá jellemző módon igyekszik megemelni egy álomjelenettel és a játékba bevont áruházi próbababákkal. Schöpflin Aladár a Nyugatban így kommentálta az eredményt: „Az egész darab rendkívüli gondossággal van kidolgozva, minden jelenete a hatás finom mérlegén van lemérve, minden alakja meg van világítva a cselekmény minden vetületében és minden mondata pontosan be van ágyazva az egészbe. De talán éppen ez a gondos kiszámítottság a baj. Mintha az író nem bízott volna semmit a saját ösztönére, holott a számítás sokszor megcsalja az embert, az ösztön pedig, ha igazán író ösztöne, tévedéseiben is szuggesztív. Molnár ebben a darabjában mindent mert, csak egyet nem: egyszerűnek és természetesnek lenni.”
Ami azonban gyönyörűséggel tölti el az irodalomszerető néző szívét, hogy ebből a pénztörténetből micsoda szavak, mondatok szikráznak ki. Legszívesebben előkapna egy jegyzetfüzetet, hogy el ne mulassza a legjobbakat. Személyes kedvencem, amit persze szintén nem tudtam felírni, arról szól, hogy rendes ember legfeljebb két hétig szenved szerelmi bánatban, csak a költők olyan őrültek, hogy húzzák-halasztják a kigyógyulást. (Ha magamnak nem hittem volna, kiváló „mondatügyi barométert” ültetett mellém a véletlen Nádasdy Ádám személyében, bizony, nála is robbangattak ezek a mondatbombácskák.)
Benedek Miklós rendezésében ebből az alapanyagból finom és míves játék született, amelynek minden elemére gondot fordítottak. Dévényi Rita békebeli hangulatú díszlete és jelmezei már a kezdés előtt lekötik a figyelmet, hiszen az arccal vagy arc nélkül készült próbababák már akkor ott vannak a színpadon. (Szintén Schöpflin írja, de egybevág a saját nézői várakozásaimmal is, hogy az ember szeretné, ha ezek a babák egyszer csak életre kelnének. Az első felvonás végén Kardos Róbertnek van is egy szép vetkőztetős jelenete, amelyben személyes hangon tudja megszólítani az egyik babát.) Az álomjelenetet a Belvárosi Színház technikai lehetőségeihez (és a várható utazásokhoz) képest ügyesen megoldották az előre gördíthető kirakattal.
Az pedig kétségtelen, hogy a darabban számos jó szereplehetőség rejlik, és ezekkel a lehetőségekkel a színészek maximálisan élnek is. Kovács Patrícia arckifejezése, ahogy a Szabó Kimmel Tamás játszotta milliomos gyárairól, vagyonáról szóló felsorolását hallgatja, tulajdonképpen megelőlegezi az előadás végét. Másik nagyon szép pillanata az a monológ, amikor a gyerek utáni vágyról beszél. Schruff Milán az áruház hanyatló, és gyerekkori barátjához képest végletesen lemaradt bonvivánjának szerepében pontos és meggyőző. A hózentrágere igazgatásában is ott van a lejtmenetbe kerülés kétségbeesése. Jó nézni Kardos Róbertet, aki a nem becsült, alig észrevett, a többieknél hegy magasan műveltebb segédet játssza, a másfajta értékrendű világban bölcsen és rezignáltan nézelődő értelmiségit. Ullmann Mónika megadó, szerelmes kisasszonya is szép alakítás, és vonzza a szemet László Lili jókedvű, szemtelen, grimaszolós eladókisasszonya. Szabó Kimmel Tamásnak ezúttal annak ellenére jut kisebb szerep, hogy az ő karaktere mozgatja az eseményeket: elegáns indikátor, aki azért őrzi magában a valamikori szerény/szegény fiút, ha jól elrejtve is.
Márton, a darabbeli segéd azt mondja, képes lenne egyfolytában tejeskávét iszogatni, kis föllel, mert úgy szereti. A Riviéra az az előadás, amit azok fognak szeretni, akikben van fogadókészség az édes-bús, elvágyakozós, karcos végű történetekre, és tudják élvezni Molnár mondatsziporkáit. Mindennek a tetején az a bizonyos föl, vagy nem is, a tejszín a színészi játék.
Turbuly Lilla
