Két gyerek dramatikus keretek között elővezeti, és közben újra átéli azt a brutális traumát, amit mi beszláni túszdráma néven ismerünk. A gyerekek, miközben a nézőtéri ültetést intézik, láthatóan izgulnak, a hangjuk és a testük remeg; a velük történtek elmesélésére kérték fel őket, de ennél végül jóval többnek lehetünk tanúi.
Fehér Balázs Benő rendezése, a Mi és ők igazi terápia lesz végül: a dramatikus újrajátszás által nemcsak a két gyerek (Vilmányi Benett és László Lili), hanem a közönség is bevonódik a trauma lelki feldolgozásába, mintha csak egy drámaterápiás foglalkozást látnánk működés közben.
Ez a perspektíva, a két gyerek perspektívája egyszerre hozza a történteket érzelmileg nagyon közel a gyerekek ártatlan naivitásán keresztül, és távolítja a feldolgozáshoz megfelelő távolságba a díszlettel és kellékekkel, amelyek – legalábbis eleinte – a gyermeki világ elemeiből épülnek fel: az iskola környezetét rajzok jelölik, az első halottakat legófigurák, a tornateremben felaggatott bombákat lufik.
Aztán az előadás folyamán lassan, fokozatosan előkerülnek a „felnőttebb” jellegű kellékek (a füstgép és a padlóra ömlő művér). Nyelvileg is változás áll be: a szöveg lecsupaszodik, eltűnnek a gyerekekre jellemző hangsúlyok, gesztusok. Így, a működő idő éreztetésével érthetővé válik a játszó színészek valós életkora (hiszen mindketten frissdiplomás egyetemi hallgatók).
Ezzel együtt észleljük, mind időben, mind pedig személyiségben a trauma feldolgozásában vagy feldolgozhatatlanságában megvalósuló felnövést is, történjen az valós vagy lelki időben.
Egyszerre látunk két gyereket, akiknek túl hamar kellene felnőniük, hogy képesek legyenek tovább létezni a terhükkel, és két felnőttet, akik a rájuk nehezedő súly alatt nem bírtak felegyenesedni: örök gyerekek maradtak.
A sarokpont ebben a félkudarcos fejlődésben az a jelenet, amikor a robbanás utáni eseményeket magyarázzák. Csupán negyedjére sikerül a valódinak ismert verziót elővezetni, addig a tudatalatti különböző fantáziatermékek, mesék alá rejti a sokkot.
Az előadás lehetne akár ennek a két gyereknek a feldolgozási kísérlete is, azonban mikor kiderül, hogy egyikük nem élte túl a katasztrófát, akkor csapja arcon mindannyiunkat a gondolat, hogy másról lehet szó. A közösség traumájának újrajátszásáról és annak közös megoldási kísérletéről.
A közösség bármely két tagja belehelyezkedhetett a mesélők szerepébe, függetlenül attól, hogy van-e az eseményekkel tapasztalata vagy sem, akárcsak egy önismereti foglalkozáson. Ilyen értelemben a tudat elfojtása nem csak az események, hanem a közösség szerepének és felelősségének feldolgozásáról is beszél. Mert ha azzal a tapasztalattal szembesülünk, hogy esetleg tehettünk volna az úgynevezett „nagy dolgok” alakításának érdekében valamit, nagyon is hajlamosak vagyunk inkább elásni az egészet.
Elefánti Emma
