A sterilen szürkésfehér falú, funkcionálisan alig-berendezett rendelő kis dobogóra épült, így szinte laboratóriumi a helyzet, és könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy egy demonstrációs tandráma zajlik előttünk, melynek szereplői az üvegfal másik oldalán nem tudnak rólunk.
Azt írja az internet, Roland Schimmelpfennig után Daniel Glattauer a legtöbbet játszott kortárs német nyelvű szerző. Ami azért is érdekes, mert a bécsi újságíróból lett regényíró esetében mindössze három színpadi műről beszélünk, ráadásul azok is regényként jelentek meg eredetileg. Az egyedülálló férfi és nő véletlen egymásra találásáról szóló Gyógyír északi szélre után megérkezett hozzánk a zátonyra futás előtti fázisban levő házassági kapcsolat pillanatfelvétele, a Párterápia, ami a magyar címével nem árul zsákbamacskát. Pontosan azt kapjuk, amit ajánl: bruttó 2 óra 10 percig voyeurködhetünk. A német cím, a Die Wunderübung jóval enigmatikusabb, csodaígérésében van némi cinizmus. Mintha egyetlen gyakorlattal annullálható lenne az összes párkapcsolati probléma, a diszharmónia kiegyensúlyozottsággá változhatna, mintha egyetlen ülés hozzásegítene ahhoz, hogy a párok közti zárt kommunikáció kinyíljon, az elhallgatott, mélyen gyökerező konfliktusok a felszínre kerüljenek és feloldódjanak. Nem kell más, csak egy varázsütés, és azonnal jön a megoldás, hiszen a poszt-self-help bookok koránál rohanóbb világunkban kinek van ideje, sőt táskája egy önsegítő-lélekemelő könyvre?! Nincs Insta(nta)bb megoldás?
A színpadon azonban nem a Z, hanem az X generáció látható. A párterápia nyitó ülésén az első benyomásokból prompt leszűrhetjük, hogy a résztvevők a hátuk közepére nem kívánják azt, ami előttük áll. De ha már meg kell határozni, kinek fontosabb, hogy itt vannak, az egyértelműen a nő, az elképesztően ideges férfiban elhivatottságot és hitet nehezen lehet felfedezni. A testnyelv, a gesztusok, a kettejük közti távolság mind arra utal, hogy két külön világban élnek, és ezeket nem nagyon hajlandóak megnyitni a másik előtt. A sterilen szürkésfehér falú, funkcionálisan alig-berendezett rendelő kis dobogóra épült, így szinte laboratóriumi a helyzet, és könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy egy demonstrációs tandráma zajlik előttünk, melynek szereplői az üvegfal másik oldalán nem tudnak rólunk. (Daniel Glattauer egyébként elvégzett egy párterápiás szakértői kurzust, így gyakorlatilag első kézből kapjuk az információkat.)
Házaspárunk, Joana és Valentin életszerűen produkálja az egy térben összezárt, egymástól elhidegült férj és feleség tipikus tüneteit – amikor már nem létezik olyan, ami ne idegesítené az embert a másikban – : a türelmetlenséget, a reális vitaalap nélküli vitatkozást, a jelentős és teljesen jelentéktelen dolgok felhánytorgatását az én-úgyis-jobban-tudom-tól az inkább-hallgatok-mert-úgysincs-értelme-beleszólni-ig. Arcukról tökéletesen leolvasható, hány kudarcon vannak túl, és azok mennyire érzéketlenné tették őket egymás iránt. Alig néznek egymás szemébe. Balla Eszter feleségének keresztbe tett lábai, mobiltelefonjának nyomkodása, finoman, intelligensen, de tűszúrásszerűen, direkt bántóan odavetett félmondatai, Debreczeni Csaba férjének karba tett keze, lemondó, ráhagyó mozdulatai is pregnánsan utalnak arra, köztük vége mindennek, és a megszokás mellett csupán külső kényszer – ebben az esetben a kamaszkorú gyerekek – tartja össze a kapcsolatot.
A terapeuta nem játszik döntőbírót, nem kész, azonnal beváltható recepttel érkezik, hanem megdolgoztatja őket. Bizalom- és múltidéző gyakorlatokkal térképezi fel és tudatosítja a problémákat, a konfliktus gyökeréhez igyekszik eljutni. Mészáros Máté Haraldja az obszerver, a mediátor, a facilitátor, sőt a zseb-Faust manipulátor szerepeit professzionálisan váltogatja, ugyanakkor néha kicsúszik kezéből az irányítás, miközben az sem lehetetlen, hogy szándékosan engedi ki. Időnként kenetteljes és úgy viselkedik, mint egy jógi vagy egy guru, máskor úgy tűnik, maga sem hisz a terápiában, fanyar iróniájával felülírja a hablatyolást. Van, hogy kihívásként tekint a feladatra, feszülten követi a házaspár játszmázását, és van, hogy egyszerűen ott sincs. Nem lehet eldönteni, unja-e a munkáját, azért szórakoztatja magát – miközben a jósnőnek öltözött Latabár Kálmánra emlékeztet a Péntek 13 című filmből –, vagy ez tudatos, és pedagógiájának, módszerének védjegye.
Eltelik az 50-55 perces első rész, és ugyanott vagyunk, ahol a part és a házassági kötelék is szakad. A nézők is fáradnak, a színpadon látottakból is hiányzik a muníció, frappáns teátrális megoldásként 15 perc szünetre zavar mindenkit a terapeuta. Nincs kétség, ő irányít, tökéletesen tudatában van annak, mit és hogyan demonstrál nekünk.
A szünetben nagy változás nem történik a Durek házaspár érzelmi állapotában. Ellentétben szegény terapeutánkkal. Hogy valami baj lehet vele, a falról leesett, bekeretezett diploma jelzi előre. Aztán kiderül, felesége emailben szakított vele, s mivel az okostelefonok korában bármikor, bárhol elérhetőek vagyunk, épp a találkozó szünetében kellett ezzel szembesülnie. Szegény, szegény terapeuta! A helyzetben egyensúly-eltolódás és szerepváltás történik: Joana és Valentin veszi át az irányítást, a biztatást, az előző gyakorlatok tapasztalatát felhasználva igyekszenek lelket verni Haraldba, pozitív irányba, a kommunikáció és a megoldás felé terelni őt. És közben repedezik, majd felolvad a jég: eleinte maguk sem veszik észre, de elkezdenek egymással kommunikálni, magukról beszélni, közeledni a másikhoz fizikailag és lelkileg, érzelmileg is. A terapeuta pedig elégedetten szemléli őket a hátuk mögött, az ajtóban állva… Még másfél fordulat van hátra, amit a túl sok színházat látott kritikusok pontosan megmondanak – de nem spoilereznek! –, az átlagos néző viszont boldogan és őszintén lepődik meg rajtuk.
parterapia_takacs_attila_lead-min„Máig sok a felületes, egyszerűsítő, néha egyenesen ostoba vélemény a pszichológiáról, a szakembereiről. És, ha tovább fűzzük ezt a gondolatot, nem kerülhetjük ki, hogy társadalmi szinten is súlyos önismereti problémáink vannak. Elhallgatások, kimondatlanságok, önbecsapások állják évtizedek óta a tisztánlátásunk útját, nem történt meg a múlt feldolgozása, tisztázása, amelyben számos nemzet, elsősorban Németország, előttünk jár. Ez biztosan túlmutat a sorozatunk hatókörén, mégis eszembe jut, hogy talán egy olyan film, amely a szembenézés hasznáról is beszél, hányféle szálon lehet hatásos. Mégiscsak jelzés arra, hogy az ilyesminek értelme van.” Mácsai Pál mondatai egy, az HBO Terápia című sorozatának kapcsán készült interjúból származnak, de rímelnek erre a produkcióra, hiszen a Znamenák István által ökonomikusan színre vitt Párterápia tökéletesen illeszkedik az Orlai Produkciós Iroda társadalmi hasznossággal is bíró, szórakoztató előadásainak vonulatába. És itt nem a Nemsenkilényre vagy a Minden ötödik órában-ra, vagy a jelenlegi repertoár egyik leggyakrabban játszott darabjára, az Egyasszonyra, hanem az Esőemberre vagy a Kramer kontra Kramerre gondolok a karcosabbak közül, de ha a fátyolfinom melankóliát megengedjük, akár ide sorolható a Hat hét, hat tánc, az Aranytó vagy A nagy négyes is. Ezek a minőségi bulvárprodukciók ugyanis miközben látszólag csak sokakat érintő magánéleti problémákat, betegséget, válást, melegséget, öregséget, generációs különbségeket állítanak középpontba, társadalmi szinten kibeszéletlen helyzeteket mutatnak meg.
Hol? Szentendrei Teátrum (az Orlai Produkciós Iroda előadása; a nyár további előadásai: Óbudai Társaskör, ősztől: Belvárosi Színház)
Mi? Daniel Glattauer: Párterápia
Kik? Szereplők: Balla Eszter, Debreczeny Csaba, Mészáros Máté
Jelmez: Cselényi Nóra, Díszlet: Znamenák István/ Szalai József, Grafika: Csáfordi László, Világítási terv: Kehi Richárd, Rendező: Znamenák István, Producer: Orlai Tibor
Papp Tímea
