A hullaégető címmel, Gálvölgyi János főszereplésével, Pelsőczy Réka rendezésében, Ladislav Fuks hátborzongató művét, az Orlai Produkció égisze alatt, a győri Vaskakas Bábszínházban mutatták be a hétvégén. Az ordas eszméknek behódoló kisember legyilkolja a családját, a márciustól a Belvárosi Színházban is látható előadásban.
Végtelenül sötét a színpad A hullaégető előadásán, jelzi, hogy ez egy rohamosan elsötétedő, mind lidércesebbé váló világ. Egymást keresztező fénypászmák hasítanak ki belőle látható felületeket. Ezekben jelenik meg Karel Kopfrkingl, a prágai krematórium dolgozója. Fekete az öltönye, mellénye, a gyász színét viseli annak megfelelően, hogy hol dolgozik. Halkan kezd beszélni a Gálvölgyi János által alakított férfi, megszakítva a nagy, megtörhetetlennek tűnő csendet, és ahogy beszél és beszél, abból kiderül, hogy szépnek éppen nehezen képzelhető munkáját ő annak tartja, sőt meglehetősen szereti.
Ahogy a családját is, egy lány és egy fiú gyermekkel, hű feleséggel, akivel valaha az állatkertben, a leopárd ketrec előtt ismerkedtek össze, ahogy ezt a feledhetetlen emléket nosztalgikusan többször is felidézi. Elégedett és megállapodott. Tipikus kispolgár, nincs gondja sem magával, sem a környezetével, ha rajta múlna, eléldegélne így a haláláig. Politikával esze ágában sincs foglalkozni.
De hát a történelem gyakran brutálisan belegyalogol a legbékésebb családok életébe is. Történetünk idején pedig 1938-at írunk, amikor Németország elfoglalja a Szudéta-vidéket. És az addig békésnek látszó kispolgárok megfelelési kényszerből, érvényesülési vágyból, vagy mert szorongatják őket, és úgy érzik csak akkor maradhatnak fent, úgy őrizhetik meg eddigi pozíciójukat, netán juthatnak előre, ha kezdenek alkalmazkodni, mindinkább hasonulni, hozzáidomulni az elaljasodó, rémisztően kegyetlenné váló megszállóikhoz. A gázkamrákhoz vezető út első etapjait, az emberiség elleni bűntetteknek való megágyazásnak dermesztő folyamatát ábrázolja az Orlai Produkció és a győri Vaskakas Bábszínház közös előadása, melynek szövegét Zádor Margit fordításából Gálvölgyi Judit alkalmazta színpadra.
Ladislav Fuks lúdbőröztető, azonos című regényéből 1968-ban erőteljes hatású film is készült, Juraj Herz rendezésében, Gálvölgyi a Kopfrkingl urat remekbeformáló Rudolf Hrusínsky emlékezetes magyar hangja volt. Nyilatkozataiból tudható, hogy olyan komoly hatással volt rá a film, hogy azóta szeretné eljátszani a mű színpadi változatában a főszerepet. Évtizedek múlva teljesült csak a vágya. És sajnos a mű mit sem veszített aktualitásából. A hatalomnak való kényszeres és feltétlen megfelelés egyáltalán nem a múlté, annak ellenére sem, hogy számtalanszor bebizonyosodott, milyen tragédiákhoz vezet, ahogy a szélsőjobb előretörése szintén, hogy az előítéletekről, és azok készakarva történő felkorbácsolásáról, már ne is beszéljünk.
Kopfrkinglenen és náci barátján meg egy pribékjén kívül, a többi, kiválóan teljesítő szereplő, Szúkenyik Tamás, Ujvári Janka, Ragán Edit, Gergely Rozália, Bora Levente, maszkos figura. Juristovszky Sosa jókora maszkokat húzott a színészek fejére, lányt, fiút, férfit, nőt formázva. Különösebb arckifejezés nélküliek ezek a mívesen megmintázott maszkok, leginkább tán az rí le róluk, hogy magukba forduló embereket ábrázolnak, akik próbálnak nem tudomást venni arról, hogy mi történik körülöttük. Persze a színészek mozgása, a fej ilyen, olyan irányú elfordítása abszolút befolyásolja, hogy éppen milyen hangulatot fejeznek ki. De sok tekintetben ők az arctalan, befolyásolható, meghülyíthető, bevadítható, téveszmék sulykolásával akár gyilkossá is tehető tömeg. És ott van arccal, Kopfrkingl náci barátja, akit Schruff Milán játszik hideg fejű kegyetlenséggel, a krematóriumi dolgozót teljesen megszédítve, a családja kiirtásába és őrületbe kergetve.
Pelsőczy Réka rendezése igencsak méltánylandó módon, kerül minden hatásvadászatot. Tények sorjáznak csaknem olyan vaslogikával elővezetett szárazsággal, mint Nemes Jeles László Saul fia című filmjében. Ahol ennyire megrázó drámai események történnek, nincs helye drámázásnak. Önmagában maguk az események is megrázóak, ahogy monológszerűen Gálvölgyi sorolja és sorolja, és néhány határozott cselekvéssel, partnerei segítségével megjeleníti őket.
Amikor Darvas Iván a József Attila Színházban felolvasta Kertész Imre Sorstalanság című regényét, szinte még a hangjával sem játszott, csak egymás után sorjáztatta az eseményeket, mégis hideglelőssé tette az estét, amiről azért nem állítom, hogy időnként vált monotonná. Ezúttal is megvan ez a veszély. Gálvölgyi roppant feladata, a rendezővel együtt, hogy megtalálja az elképesztően kényes egyensúlyt. Szerintem csipetnyivel több érzelmi amplitúdó, valamelyest több, groteszkbe hajló fekete humor megengedhető lenne. De így is kirajzolódik előttünk azon kisember típusa, aki vészesen könnyen befolyásolható, akinek hamar hajlik a gerince, és akivel elhitethető, ha beáll a sorba, akkor sokra viszi, még igazgató is válhat belőle a krematóriumban.
Döbbenetesen játssza Gálvölgyi, ahogy megöli, szerepe szerinti feleségét és gyermekeit, mert nem „tiszta vérűek”. Nem árják. Magasztosnak tartott eszmékről szónokol nekik, együtt érző szeretettel néz rájuk, megideologizálja magának, hogy így menti meg őket sok szenvedéstől. És „kegyes” gyilkosságai közben rájön, hogyan lehetne hatékonyabban, gyorsabban, egyszerre jóval több embert is ölni. Kezdi kitalálni a gyorsan, tömegesen pusztító gázkamrák ideáját. Áll ezen a rettenetesen gyászos, fekete színpadon, fénypászták által megvilágítva, elborult aggyal, sötét gondolatok hirdetőjeként. És miközben ő felemészti önmagát, gyilkos eszméi ma is jelen vannak a világ megannyi társadalmában.
Bóta Gábor
