Nincsenek tények, csak interpretációk: a Nietzsche-idézetet valóra vált jövendölésként kellene olvasnunk a 21. század első harmadában. És van olyan színház, ahol a bőrünkön érezzük a mondás igazságtartalmát. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Beszlán Észak-Oszétia harmadik legnagyobb városa, a 2010-es népszámlálás adatai szerint 36.728 lakosa volt. A város 29 kilométerre fekszik a tartományi fővárostól, Vlagyikavkaztól, közel Ingusföld határához. Az 1. számú Iskola a város hét tanintézménye közül volt az egyik, ami körülbelül hatvan tanár és 800 diák munkahelye volt. Az iskola frissen épített tornaterme kb. tízszer huszonöt méteres alapterületű volt. 2004. szeptember 1-jén legalább 32 csecsen terrorista foglalta el az épületet, ezernél is több embert ejtve túszul. A háromnapos túszdrámának, melynek az orosz fegyveres erők vetettek véget, hivatalosan 333 halálos áldozata volt, köztük 186 gyerek. A túszejtők egy kivételével nem élték túl az akciót; a bíróság elé állított terroristát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és bár egy időre nyoma veszett az orosz büntetésvégrehajtás útvesztőiben, egy 2014-es felvétel szerint feltehetően még életben van a most 38 éves férfi.
Eddig volt könnyű dolgunk, mert ezek az összegyűjthető tények, de vajon mit jelent mindez, pontosabban: mit tudunk mindezzel kezdeni? Ez, a katasztrófáról beszélő hang megtalálása az egyik, ha nem a legfontosabb tétje az Amszterdamban született, jelenleg Brüsszelben élő Carly Wijs 2014-es darabjának, amit eredetileg egy brüsszeli, ifjúsági előadásokat bemutató társulat felkérésére készített. Az általa rendezett, kilenc éven felülieknek ajánlott előadás ma is repertoáron van, és az évek során nem csak Edinburgh-ben aratott nagy sikert, de Londonban, Fokvárosban, Aucklandben és Montréalban is ünnepelte a közönség. Az Orlai Produkciós Iroda előadásának (egyik) érdekessége, hogy ez a darab első olyan bemutatója, amit nem a szerző rendez; igaz, mint látni fogjuk, láthatatlanul is jelentékeny befolyással volt a produkció megszületésére.
A szerzőnő a drámaszöveg 2017-es londoni kiadásának előszavában ír arról, miért tartja fontosnak, hogy két gyerek, egy lány és egy fiú szemszögéből elemezze az eseményeket, illetve az ő gondolkodásuk mentén próbálja meg feldolgozni a feldolgozhatatlant. Az eredmény igen meggyőző: darabja a lehető legközelebb hozza a nézőhöz az áldozatok nézőpontját, miközben következetesen ellenáll az óhatatlanul jelen lévő kísértésnek, vagyis annak, hogy szentimentális-csöpögős tanmesét kreáljon a gonosz terroristákról és a nekik kiszolgáltatott ártatlanokról. Mindez persze nem jelenti, hogy relativizálná a történteket, álláspontja egyértelmű és megingathatatlan. (Ugyanakkor elgondolkodtatott az a nézői vélemény, miszerint túlságosan szikár és fegyelmezett ez a nyelv, de nem vagyunk egyformák abban sem, mitől és mikor rendülünk meg színházban.) Wijs rövidke darabja valójában a nyelvkeresés gigászi feladata, és a szerző a maga kreálta küldetést teljesíti.
A Fehér Balázs Benő rendezte előadás pontosan követi a szerző (és a remek munkát végző fordító, Bíró Bence) kijelölte utat, ugyanakkor azzal, hogy érzéki, zsigeri élménnyé transzformálja a jól megválasztott szavak által létrehozott fikciót, tovább is lép. Kellemetlen, néhol kifejezetten nehezen viselhető előadás a Mi és ők: a színházi élmény biztonságos távolságába vetett makacs hit a legerősebb pillanatokban a semmibe foszlik. Mert amit látunk, azt nem csak értjük, de idővel érezzük is, és lássuk be, ma kevés hasonló dolog történhet velünk egy színházteremben.
Rövid bevezető játék egészíti ki Wijs drámaszövegét: Vilmányi Benett invitál be a terembe, ahol László Lili már vár minket. Kapkodva segédkeznek az ültetésben, profin irányítják a szokás szerint mindig kissé elveszett nézőket, szerethető ügyetlenkedésükből rögtön lejön, hogy két gyerek áll előttünk. A néző azonnal bizalmat szavaz nekik, és egy ponton észrevétlenül siklunk át a tulajdonképpeni sztoriba. A jó tanuló felel ma itt: szinte tapintható az a kétségbeesett igyekezet, amivel a lány és a fiú egymás szavába vágva, a másikat helyesbítve, a lehető legpontosabban, számokat, adatokat, tényeket sorolva próbálja meg leírni Beszlánt, az iskolát, és később az egész borzalmat.
Ravasz felütés ez, hosszan hallgatjuk a lehető leglényegtelenebb faktuális részleteket a városkáról, és mivel közben mindannyian tudjuk, mi lesz a történet kifutása, gyanakszunk. Tényleg tudnunk kell, hány húsbolt, mecset, kórház és rendőrállomás van Beszlánban? Fontos, hogy az iskolai ünnepségen kinek hány lufi van a kezében? Vagy az, hogy a tavalyi évnyitón Mása elájult a hőségtől? Akárhogy is, a tényekből lassan egy világ bontakozik ki, de nem annyira a leírt világé, inkább a két gyerek lelkébe látunk bele. Számokat mondanak ki és rajzolnak fel, a táblára és a földre, számokat, amik bizonyosságot, sőt biztonságot sugallnak.
Az infócunamiból persze hiányzik valami: az érzelem, a személyiség, sőt a személyesség, vagyis mindaz, ami által értelmezett egésszé változnak a tények. Lássuk be, a világ tulajdonképpen tényleg leírható így, a környezetünket koordináló szabályokat valakik meghozták, és nem is olyan rossz érzés alkalmazkodni hozzájuk. És ezek a különös adatok az utolsó szalmaszálat jelentik abban a pillanatban, amikor a szakadék szélén állunk.
Márpedig ezek a gyerekek a feneketlen, szörnyű mélységet látják maguk előtt. Két oldalról üljük körbe a téglalap alakú üres placcot, a lány és a fiú fel-le cikázik előttünk és körülöttünk, egymás szájából veszik ki a szót, izgatottságuk átragad ránk, már csak azért is, mert a fejünket kapkodva tudjuk csak követni őket. Veszélyes játékot űznek: újrajátsszák a beszláni tornateremben lezajlott történéseket, ránk, nézőkre pedig evidensen a túszok szerepe vár. A nyáron sok különböző adottságú helyszínen játszott előadást én Szegeden, a Régi Zsinagógában láttam: a teremben a hőség az idő múlásával egyre elviselhetetlenebb lett, és mindez az előadás hatásmechanizmusának elemi részévé vált. Fizikai színház lett ez, a szó új értelmében: miközben a háromnapos túszdráma során barbár körülmények közé süllyedő túszokkal kapcsolatos, plasztikus és lényegretörő megfigyeléseket hallgatjuk, kényelmetlenül fészkelődünk a székünkben, amikor rádöbbenünk, hogy valójában rólunk beszélnek a játszók.
Írtam már, hogy a szerző észrevétlenül is meghatározó jelentőséggel bír a magyar előadás milyenségére. A színlap nem véletlenül nem jelöl külön díszlettervezőt, mivel a szerző meglehetősen pontos instrukciókat ad a térrel kapcsolatban: a gyújtózsinórokkal és a hozzájuk csatlakoztatott bombákkal behálózott tornaterem piros fonalak és fekete lufik révén karnyújtásnyira tőlünk születik meg. Újabb gesztus, ami egyszerre teszi absztrakttá, mégis dermesztően konkréttá az eseményeket.
De amitől igazán működik ez az este, az a két fiatal színész teljesítménye. Húszas éveikben járnak mindketten, érthetem ezt úgy is, hogy a beszláni tragédia óta eltelt 14 év is velük, rajtuk, a testükben és a tudatukban van, és bizarr, közönség előtt prezentált rekonstrukciós játékuk terápiás eszköz volna, amivel igyekeznek sebeiket kúrálni. (Hogy mégsem az, arról a lány története árulkodik.) Számok mögé rejtőzködnek mindketten, egyéniségük mégis átüt a szikár leltáron. Vilmányi Benett Fiúja kócosan kölykös, könnyen a durcába kapaszkodó nagykamasz, aki folyton bizonyítani akar, miközben szégyenlősségét és félénkségét képtelen palástolni. László Lili Lánya érettebb, komolyabb, hagyja a fiút fontoskodni, de gesztusaiból, tekintetéből egyértelmű a véleménye. Talán azért, mert ő már az elejétől fogva tudja, amivel mi csak a sztori legvégén szembesülünk?
Felkavaró látni, ahogyan az egyórás csoportterápia során el-elmaradoznak a gyerekekre jellemző gesztusok, ahogyan megértjük, hogy a három rettenetes nap alatt ezek a fiatalok felnőtté, sőt öregemberré váltak. Aztán a tűzforró szélvihar a nézőtéren is végigsöpör, mi meg kiszáradt torokkal, friss levegőre szomjazva hagyjuk el a színháztermet, most már talán egy kicsit kevésbé bízva az imént porrá zúzott illúzióban, miszerint szép világunk számokkal és adatokkal biztonságosan leírható.
