Miért ne lehetne erről is szókimondóan beszélni a színpadon? A Bocs, félrement! ezt teszi, de közben azért nem hatol túl mélyre.
Milyen hülyeség, hogy a világot nagyjából két dolog mozgatja – a pénz és a szex –, és pont ez az a két dolog, amiről nem illik nyilvánosan beszélni.
Viszont épp ezért nagy helyzeti előnnyel indít minden olyan színházi előadás, ami mégis meg meri törni a tabut; mármint nem a pénzre vonatkozót, a másikat. Ha a szex egy kicsit nyíltabban kerül szóba a színpadon, akármilyen is az előadás, felszabadultan nevetni legalábbis már biztosan lehet, arról nem is beszélve, hogy így garantáltan olyasmiről fog szólni a darab, ami mindenkit érint és foglalkoztat. Ha pedig bejön a képbe a megcsalás, az hozzáadja az egészhez a pikáns fűszerezést, a csetszex pedig még egy színházban még nem igazán kiaknázott területet is behoz.
Ilyen, szinte matematikai alapon épít a sikerre a Bocs, félrement!, Billy Van Zandt és Jane Milmore vígjátéka is egy házaspárról, amelynek egyik tagja megcsalja a másikat, a szeretőről, a férfi és a nő legjobb barátairól, meg az ő online lebukásokból és valódi összejövésekből szövődő kusza viszonyaikról. Az ilyen, nagyon kiszámított hatásmechanizmus viszont csak akkor zavarja a nézőt, ha nincs, ami elfedje: vagy jó humor, vagy jó dramaturgia és izgalmas történet, vagy elgondolkodtató plusztartalom. És a Bocs, félrement!-ben ebből kettő meg is van: nem annyira meglepő, de azért egy kicsit szomorú módon a harmadik hiányzik csak.
Pedig a megcsalás, akármennyire is kabarék legfőbb humorforrása lényegében az emberiség történetének hajnala óta, igazából egy csomó olyan lelki kérdést vagy problémát érint, amit érdekes lehet boncolgatni, a legalapvetőbb miértektől kezdve a megcsalt fél önámítási stratégiáin át a más oldalán megkezdett új élet izgalmának megszűnésének törvényszerűségéig. Ilyesmikről szól fél fokkal komolyabban a Közelebb című színdarab és film, sok fokkal komolyabban pedig Háy János fél életműve, például a színházakban is játszott Házasságon innen és túl.
De a Bocs, félrement!, az Orlai Produkciós Iroda előadása a Belvárosi Színházban inkább a humorra és a lehető legkevésbé rossz értelemben vett szappanoperaszerűségre megy rá profin, átgondoltan, pörgősen, izgalmasan és kellemesen szabadszájúan. És egy viszonylag egyszerű alapállásból hoz ki szűk másfél óra alatt mindent, de tényleg mindent, amit csak el lehet képzelni. A takaros házifeleség kap a férjétől egy laptopot, ami pont jó arra, hogy az eggyel több csetablak összekavarja a férfi kommunikációját a szeretőjével. A lebukásban közreműködik a feleség legjobb barátnője és a férj legjobb barátja is, és persze hol nevető, hol síró harmadikként a szerető is.
És innentől egy képzavarral élve csak a képzelet szab határt a szexuális vonzalmaknak.
A szerzőktől nem volt túl jó ötlet mindezt egy élő csetszobaként megírni, mert elég hamar unalmassá és modorossá válhat, hogy a színészek ülnek egy-egy laptop mögött, úgy tesznek, mintha gépelnének, és közben úgy tesznek, mintha felolvasnák, amiről úgy tettek, mintha legépelték volna. De az előadásban egyrészt az ország legjobb színészei közül szerepelnek öten, az egyik legjobb, a politika által persze már rég szétvert egykori társulat, az egri Gárdonyi Géza Színház hajdani színészei, és ők pontosan tudják, hogyan lehet egy asztal mögött ülve, egy szemöldökfelvonással vagy egy gyilkos oldalpillantással is ugyanolyan élővé tenni egy alakítást, mint egy színpad-körberohangálós előadásban. Másrészt Paczolay Béla rendező nagyon ügyel a ritmusra, és így olyan pörgős az egész, hogy igazából eszünkbe se jut a minimalista formavilágon keseregni.
Így pedig az előadás végigrobog a felmerülhető szexkalandok és romantikus forgatókönyvek mindenféle verzióján. És annak ellenére, hogy eleinte elég keresettnek tűnik a „modernség” sulykolása az online nyelvben használt rövidítések erőltetésével és a ragaszkodással a kötött formához, végül mégis felszabadulttá, szókimondóvá és bevállalóssá válik. Ráadásul tényleg mai, élő és hétköznapi nyelven, nagyon jó humorral tud végig úgy nevettetni, hogy azért ne bagatellizálja el a dolgok komolyabb vonatkozásait sem. Szóval nincs arról szó, hogy a szerzők ne éreznék az amúgy viccesen tálalt dolgok sorsfordító vagy adott esetben lélekromboló hatását, annak ellenére, hogy mindezt azért bulváros felszínességgel tálalják.
Viszont bár valóban nem vet fel új kérdéseket a nézők életéről, megcsalásairól és megcsalatásairól, a Bocs, félrement! legalább egy picit el tud gondolkodtatni arról, hány oldala lehet egy olyan történetnek, ami egy barátunk vagy barátnőnk elmesélésében amúgy olyan egyértelműen megítélhetőnek tűnik.
Ezzel együtt sem lesz ez az idei év legmélyebbre hatoló kommersz előadása, de a legprofibban megírtak és legviccesebbek közé simán bekerülhet. És ez sem olyan kevés.
