Közel kétórás zenés városnézést szervezett nekünk mára az Orlai Produkció, illetve Pelsőczy Réka rendező, aki a színház-mentes időszakban ténylegesen is elkezdett sétákat vezetni Budán (a Hosszúlépés. járunk? szervezésében).
A színlap leírása alapján ezúttal is nagyjából sejthető, hogy egy alapvetően (de nem kizárólag!) zenés, szórakoztató estére lehet számítani, amelyben a város sokféle arcára ráismerhetünk és örülhetünk neki újra – talán ahhoz hasonlóan, mint amikor külföldi vendégeinknek/idevetődő turistáknak mutatjuk meg.
Jó így ránézni a városunkra, újra meg újra megörülni neki, miközben az előadás nem hallgatja el a minket gyakran idegesítő apró (de a hétköznapokban jelentősnek látszó) problémákat sem. Kifejeződik benne az alkotók véleménye is a budapestiek helyzetéről, van benne néhány elgondolkodtató és vitatható mozzanat is, de mégis végig szórakozunk. Jó a kombináció, de a néző életkorától, előélményeitől függően változhat, hogy kinek éppen mi emelődik ki benne. Lesznek olyanok, akiknek az egyes elhangzó zenék emlékek sokaságát idézik fel, másoknak ugyanezek első élményként rögzülhetnek be.
Az este folyamán a nyolcvanas évekbeli „Budapest Orfeum” című méltán legendás előadásból több részlet is felmerült, amely nekem az Hungaroton lemezen volt meg, és különösen sokat hallgattam takarítás közben még Miskolcon. Ez is eszembe jutott vagy 30 év után megint – ilyen időutazást is eredményezhet mellékszálon ez a tegnap bemutatott előadás, amely ideális esetben az Orlai Produkció műsorán maradhat akár sok éven keresztül is.
Az előadás laza jelenetsorból áll, amelyet valóban nagyon sok zene fűz össze, de nincsenek nevesíthető állandó szereplői, inkább jellegzetes típusokat ragadtak ki nekünk, akikkel az utcán vagy tömegközlekedés közben találkozhatunk. A BKK világa erőteljesen szerepel, ez a budapesti körkép inkább szól a pesti átlagemberről, mint a budai villatulajdonosok közegéről.
Az előadásban rengeteg a váltás, már önmagában az is teljesítmény, ha valaki szereplőként azt berögzíti, hogy mi után mi következik. (Biztosan érzem, hogy a kiinduló anyag még mennyivel több lehetett, de az alkotók biztos kézzel válogattak, nem lett túl hosszú az előadás.)
Abban, hogy ilyen gördülékenyen haladunk előre, és már a főpróbán se érezhető a produkció frissen bepróbáltnak, kiemelt szerepe van a zenei vezetőnek, Wagner-Puskás Péternek, aki a Kálmán Eszter által megálmodott – körhintára is emlékeztető – mini-forgón a hangbejátszásokat indítja laptopon, miközben zongorázik, észrevétlenül irányítja a hét színészt, akik szinte mindig színen vannak. A jelmezeket Keszei Bori tervezte, aki nem öltözteti át túl gyakran a szereplőket, bár ennyi váltással akár látványszínházat is lehetett volna csinálni ugyanebből az anyagból. A takarékos megoldásoknak gazdasági okai is vannak, de nem keletkezik hiányérzetünk, amikor csak egy-egy kellékkel vagy ruhadarabbal jelzik a helyszínváltást. A rendezés egyik legfőbb erőssége, hogy az előadásban előforduló kevés tárgyat (táskákat, szatyrokat leginkább) helyzettől függően több funkcióban is kezel hol egyik, hol másik szereplő. Az, ahogy Nagy Dániel Viktor egy kutyaként funkcionáló bőrönddel bánik nem maradhat kiemelés nélkül egy ilyen rövid ajánlóban sem, az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete.
Magától értetődő-e vagy nem? - a zenei betétek – Bodor Johanna koreográfiája által erősen megtámogatva – élvezetesen szólalnak meg. Aki éppen a jegyváltáson gondolkodik, és előre kíváncsi, hogy miféle zenéket hall majd, vagy csak rá szeretne előre hangolódni az estére, az nagyon szerencsés helyzetben van. Szokatlan módon, az Orlai Produkció lejátszó listát tett közzé a youtube-on, és így mind a 19 szám megismerhető.
Orlai Tibor nagyon jó érzékkel válogatja össze a színészeit minden alkalommal, mindig vannak olyanok, akik tőle kapják meg az első lehetőségeket és bizonyíthatnak. Ebben a saját fejlesztésű produkcióban, pont úgy, ahogy a Second Life illetve a Határátlépések esetén sikerül egy szinte tökéletes egyensúlyt megteremteni. Nem egy sztár ragyog és néhányan statisztálnak, hanem minden résztvevő – Járó Zsuzsa, Péter Kata, Nagy Dániel Viktor, Radnay Csilla, Takács Zalán, Gombó Viola és Börcsök Olivér (a színlap sorrendjében említve őket) közel azonos arányban jut figyelemhez egyénileg, erős csapatot alkotva. Nézőfüggő, hogy kivel kapcsolatban milyen előélmények idéződnek fel – aki rájuk keres a blogomon, a legtöbbjükről bőven talál említést, kivéve a két még viszonylag pályakezdő férfit, akiket valóban alig láttam játszani mostanáig, de megjegyeztették a nevüket ezzel az előadással.
A rendező a színészei erősségeit is kiemeli, szólózhatnak azok, akiknek ez jól áll (Radnay Csilla, Járó Zsuzsa). Nézőként a pálya széléről azt feltételezhetjük, hogy ehhez az előadáshoz hosszútávon is kedve lesz az összes szereplőnek - átjön a közreműködők játékkedve, egyéb szerepeik mellett legtöbbjüknek felüdülés lehet, hogy prózai színészként énekelhetnek is.
A szereposztás összeállításánál erős szempont lehetett éppen ez, mindenki magabiztosan mozog mind a zenés, mind a prózai jelenetekben, sokfélének láthattuk őket. Járó Zsuzsa volt többek között ellenőr, énekelt dizőzként, mégis számomra az előadás legszebb része az, amikor kék otthonkában Erdős Virág valamely (általam fel nem ismert) szövegét mondta. Erről pont se képet, se szöveget nem tudok csatolni, pedig megtenném szívesen, de nyilván a kettő együtt se adhatná vissza annak a talán csak egy-két percnek a varázsát, ami a színpadon számomra megszületett. Erre még a katarzis szót sem érezném túlzásnak.
Az előadás mikroporttal segíti a színészeit, ahogy ezt a Városmajor összes előadásánál már megszokhattuk.
Pelsőczy Réka korábbi munkái alapján (gondolok most elsősorban az Ürgékre) hasonlóképpen várható volt, hogy alkotótársával, Zöldi Gergellyel valóban nagyon alaposan át fogják gondolni mindazt, ami Budapestről akárkinek eszébe juthat.
Mindenkinek javaslom, hogy mielőtt az előadásra beül, szedje össze magában, hogy milyen témák kerülhetnek szóba a várossal kapcsolatban, – vélhetően kevesen lesznek majd, akik valami olyat ki tudnak találni, ami tényleg nagyon lényeges és az előadás kihagyja. (Kommentben érdekelne, ha mégis volt ilyen.)
Szó van a város értékeiről, legfőbb megnézendő látványosságairól, éttermeiről, szórakozóhelyeiről, fürdőkről, a hétköznapi élet helyszíneiről (játszóterekről), lakótelepi életről, és az árnyoldalakról is – közlekedésről (autóval, biciklivel és BKK-val), köztisztaságról, városi reklámokról. Futólag, de tényleg csak érintőlegesen, amennyire az átlagember életébe beleszólhat, előkerül néhány villanásnyira a múlt is, de nem uralja el a képet. És persze a covid is nyomot hagyott a produkción, a maszkok itt-ott előjönnek, ötletesen hasznosítva is. De szép lenne az az időszak, amikor még menne az előadás, de már el kellene magyarázni, hogy miként juthatott eszébe egy rendezőnek, hogy egy ellenőr-karszalagot maszkkal helyettesítsen.
Ami valahogy kimarad, és ugyan közben nem éreztem a hiányát, de utólag csak bevillant: csak nagyon futólag említődnek színházak, a rendező nem érezte szükségét (érthető módon), hogy a budapesti színházi életről külön jelenetben megemlékezzen, és ezzel esetleg a nézőket megossza, bár az előadást nyilván csak olyanok fogják látni, akiknek az életében szerepet játszik az élő színház, így van saját véleményük a pesti színházak működéséről. Biztonságosabb terep ehhez képest a BKK.
Az előadást mindenkinek érdemes megnézni, aki kötődik a városhoz, segít abban, hogy ezt a kapcsolatot megerősítse.
Személyes lezárás 1. :
Nekem nyilván eszembe jutott, hogy ugyan egyértelműen miskolcinak vallom magam, de legnagyobb álmom teljesült, amikor felvettek az ELTÉ-re és 1988-ban Pestre tudtam „felköltözni”. 1985 óta időnként feljártam előadásokat nézni, és hiába töltöttem azóta 3900+ estét színházban, még mindig átérzem minden alkalommal ennek a kivételességét, a kezdeti hiány miatt még mindig nem lett magától értetődő számomra egy-egy újabb lehetőség. Nekem Pest a Duna látványa után legelsősorban éppen a nagyon gazdag színházi kínálatot jelenti, és éppen ezért nagyon mélyen érint ennek a közegnek a megosztottsága, a magán- és független színházak mozgásterének drasztikus beszűkülése. Egyre több színházba nem járok én sem…
Az Orlai Produkciónak csak gratulálni lehet, hogy ilyen nehéz időkben egy ennyire igényes, gondolatgazdag és emellett szórakoztató előadással lépett elénk. Láthatóan most is előre menekülnek. Nagyon drukkolok nekik, hogy sikerüljön még hosszan csakazértis működni, egyengetni a fiatal tehetségek pályáját, fontos közéleti problémákat elénk tárni előadásaikban és emellett szórakoztató profiljukkal kicsit kirángatni minket a depresszió szakadékából, ahova a közélet eseményei/hírei nap mint nap belöknek minket.
Személyes lezárás – 2.
A pénteki sajtóbemutatóra a lassan 13 éves fiammal mentem, akit szintén nagyon erősen megfogott ez az előadás, bár korábban egyáltalán nem ismerte az elhangzó zenéket. Voltak benne már olyan színészek, akiket megjegyzett korábbi előadásokból (Nagy Viktor Dániel erős benyomást tett rá a Válaszfalakban, Járó Zsuzsa pedig már az önálló estje előtt is az egyik preferált színésze volt, azóta pedig még jobban szereti), de most felfedezte magának a fiatalokat is.
Tehát elmondható, hogy Pelsőczy Réka mutatványa tényleg sikerült, minden színészét sikerült megjegyezhetővé tennie egy mezei néző számára, és a fiatalabb generáció is várhatóan az előadás célközönségét fogja képezni, nemcsak a nosztalgiára vágyó nyugdíjasok. Van minek örülni.
