A színház mindig is hálás témája volt a színháznak. William Shakespeare-től Molnár Ferencig, Lengyel Menyhért Lenni vagy nem lenni-jétől Ronald Harwood sikerdarabjáig, Az öltöztetőig. A Belvárosi Színház az idén ősszel tűzte műsorra az angol David Hare Amy világa (Szerepeink) című drámáját, amely nemcsak önmagában bilincseli le a nézőt és ad lehetőséget nagyszerű alakításokra a színészeknek, hanem egyúttal nyomasztóan aktuális – több szempontból is.
Egy pályája csúcsán túl lévő színésznő és lányának ambiciózus, filmrendezői álmokat dédelgető barátja az első pillanattól kezdve gyűlölik egymást. Judynak a színház az élete, Dominic viszont életcélját tévés celeb-talkshow-n keresztül próbálja elérni, és míg az asszony egyszerűen irtózik a tv-től, a trendi „tömegkultúrától”, a pletykaműfajtól, a fiúnak lesújtó véleménye van a „világot jelentő deszkákról”. Számára a színház olyan kényszer lehet csupán, mint a fogorvos, és legszívesebben az egész ott folyó „művészkedést” kukába dobná. Amikor ez utóbbi mondatok elhangzottak, egy pillanatra érezhetően megfagyott a levegő a nézőtéren. Valószínűleg sokaknak „dézsávü” érzése támadt…
Amúgy egyikük sem látszik ki a saját egójából, hivatásuk, sikerük mindennél fontosabb, közben nem veszik észre, hogy az anyját és kedvesét egyaránt imádó Amy hogyan őrlődik fel lassanként e „két tűz közötti” helyzetben. És bár Judynak sikerül a mélypontról – egy tv-sorozat szerepével – visszaküzdenie magát a színpadra és talán élete legjobb alakítását nyújtja, és Dominic is elkészíti nagysikerű, állítólag remekül vágott, de meglehetősen vériszamos filmjét, későn ébrednek rá életük legnagyobb veszteségeire, és kicsi az esélye, hogy legalább ők békejobbot nyújtsanak egymásnak.
A színház „haldoklására” viszont éppen az előadás adja meg a választ. Hernádi Judit önimádó, ugyanakkor naiv és felelőtlen Judyként hihetetlen átéléssel járja végig e külső-belső pokol stációit. Az első felvonás során még időnként felcsattan a nevetés egy-egy gesztusa, mimikája, hangsúlya kapcsán, ahogy a leglehetetlenebb helyzetekre reagál, a második rész viszont egyre fájdalmasabb lesz, és a csúcspontot az utolsó jelenetek jelentik, amikor az öltözőjében előbb fiatal pályatársával beszélget a „nagy titokról”, majd bűnbánónak látszó vejével próbál szót érteni.
Amíg a színház és a színészek képesek, ahogyan ezt már az ókorban is tudták, őszinte katarzist kiváltani a nézőből, akkor hogyan beszélhetnénk a haláláról?
Dékány Barnabásnak nehéz dolga van Dominicként, hiszen úgy kell hoznia alapvetően ellenszenves figuráját, hogy neki is megvan a maga igazsága. A modern média világában él, tudja, hogy mi az, ami a legnagyobb nézettséget hozza a tv-ben, és mi, akik a médiában dolgozunk, tudjuk, hogy napjainkban sok ember képes az életét hozzáigazítani a szappanoperákhoz és az utolsó percemberkét is könnyebb eladni, mint Shakespeare-t. Ugyanakkor modern „radikalizmusa” póz, ugyanúgy nem őszinte, mint az egész világ, amiben él. A fiatal színész e szerepet tán egy kicsit túl is játssza, már-már ideges túlmozgásával, bár ilyen típussal sajnos a mindennapokban is találkozunk, még karikírozni sem kell. A legjobb pillanatait az utolsó jelenetben hozza, amikor ő is szembekerül saját, tragédiához vezető kommunikációképtelenségével.
Éppen ennek lesz az áldozata Amy, akit Gombó Viola Lotti jelenít meg tiszta szívvel, különleges érzékenységgel. E sudár, nemesen szép megjelenésű színésznő előttünk válik az anyjáért és barátjáért rajongó kislányból szeretteit kétségbeesetten közelíteni próbáló, majd minden illúzióját elvesztő nővé, akinek „világára” igazából senki sem kíváncsi.
Mint többgyerekes szülők, nagyszülők, akiknek még a szüleik is élnek, el sem tudnánk képzelni, hogy ne tudjunk egymásról folyamatosan a családban, anélkül, hogy bárkire rátelepednénk, de sajnos tudjuk, hogy az ilyen „kapcsolatok” nem csupán az írói fantázia művei.
Emlékezetes pillanatokkal ajándékoz meg bennünket Hámori Ildikó a fokozatosan leépülő nagymama csendesen szívszorító szerepében. Kardos Róbert sunyi életművész Frankje vagy Zakariás Máté rajongó ifjú színésze egy szakadék, illetve egy reménysugár Hernádi-Judy életében.
Régen fordult elő már velünk, hogy egy színházi előadás után némán mentünk a ruhatárba, majd ki az utcára, és még a hazafelé buszozás közben is alig szólaltunk meg. Ez is sokat elárul a darab, és úgy általában a Színház erejéről.
