…avagy a bili, akkor sok minden szerteszét folyik. De a mi agyonhallgatott, megszépített világunkon, kis- és nagy közösségeinken lehet, hogy már csak ez segít… Szabó Máté a kortárs amerikai drámaíró, Deborah Zoe Laufer Szemünk fényét állította ezt megelőzendő elénk a Belvárosi Színház családias színpadára – közel hozva mindannyiunk családját egyetemes egyediségében. Komédia ez, vérbő, igazi „orlais”, már csak azért is, mert könnyedsége ellenére a végén és közben csattan az ostor, és ez a mi egyetemesen egyedi szerencsénk Broadway-darabon innen és túl.
És persze legfőképp az, hogy ez a biliborogatás családi körben történik, már ha ez szerencsének számít, hisz minden ilyen családi biliboruláshoz képest sokszor Hirosima is csak múlt századi, békés teadélután. Egy tisztes amerikai zsidó család nappalijában vagyunk, ahol minden fegyelmezett decensséggel, élére állított rendezettségben (díszlet: Ondraschek Péter) pihenget – a nappali bal felét egy kényelmes szófa és karosszék, jobb felét nagy, ovális ebédlőasztal birtokolja. A házban az egykor benne lakó szülők már nem élnek, a családapa pont egy éve halt meg, épp az egyéves évfordulón szokásos sírkőállításra gyűlt egybe a négy testvér: Norma (Szamosi Zsófi), Herbert (Pataki Ferenc), Gene (Nagy Dániel Viktor) és Simon (Dékány Barnabás), valamint Herbert felesége, Bonnie (Péter Kata) és Gene barátnője, Kia (László Lili).
Olyan ez, mint két csapat, két térfélen, férfi-női vegyes felállásban. Jól megírt humorbonbonokkal, fekete, groteszk poénokkal, mesteri recept alapján elkészítve – könnyen mondhatnád, hogy Orlai Tibor a tőle megszokott módon már megint, sokadszor tutira ment, hisz ma magánszínházat működtetni úgy, hogy nem mész a nézőszám-optimalizálós sikerek után, maga a salto mortale. Igen, de még mielőtt az előadás harmincadik perce táján velem együtt megvonnád ezt a mérleget, és megkérdeznéd, hogy Szabó Mátét már megint mire palizták be, előtte még maradj ülve – és ne csak azért, mert a premieren a sor közepére kaptál jegyet – és figyelj.
Mert egy, a biztos sikert garantáló helyzet- és jellemkomikum-patentokkal megírt Broadway-darab Szabó Máté vezénylete alatt cseles mézesmadzag módjára beetet, magával ráncigál, hogy aztán, mint egy kanyar után a hirtelen szemed elé táruló fennsíki panoráma, ledöbbentsen, magával ragadjon. A miskolci Ünnep-rendezése után egy újabb gyöngyszem a családi, groteszk tragikomédiák sorában, melyek inkább persze komédiába, röhejességbe gondosan becsomagolt, élességükkel, valamint helyzet- és létábrázolásukkal ámulatra, ledöbbenésre és megrendítő felismerésekre bátorító tragikus drámák.
Az egyéves évfordulóra összegyűlő családtagok között izzik a levegő, persze ezt az izzást normalitásnak akarná degradálni, szőnyeg alá söprően Szamosi Zsófi Normája, akinek minden hangsúlya, fejbiccentése maga az önmagunkra erőltetett, végletes kínossággal megidealizált családi műbéke, műharmónia. Mint „teremőr családanya” jön-megy, dirigál, kényszeresen kiigazít abroszélt, slampos vagy obszcén elszólást, mindezt olyan természetes, ösztönös kardot nyeltséggel – és ez itt most nem oximoron -, hogy nem is vesszük észre: a jól trenírozott, gondoskodó, odaadó törődés mögött önismerethiányt elleplezni akaró kényszeresség honol, terpeszkedik el.
És ráadásul nem is kicsi: minden, ami külső forma, polcokon, falakon megpihenő családi emlék, az egyben mentsvár, olyan, amibe életbevágóan fontos belecsimpaszkodni – mint egy elrobogó teherautó platójába, hogy vitettessük általa magunkat –, különben összedől egy magunknak összehazudozott egész élet egy lélegzetvételnyi idő alatt. Szabó Máté és a hat színésze kezei alatt ez a drámaszöveg családterápiává lesz, olyanná, amely sokkol, ledöbbent és segít utána fellélegezni: á, igen, pont ez és pont így van nálunk is! A „sablon családiasság” alapjain születik egy dráma, úgy, hogy általánossága magába rántó unikalitássá, standardszerűsége egyénre igazítottan egyetemes egyedivé lesz.
Kia és Bonnie szájtátást, elismerő szájtátást okozó játéka, mint őszi, levélnyugalmat felborító széltámadata, fuvallatként induló, majd egyre elszántabban a „levélkupacból” körtáncot járató lendülete családi mélyrepülést, lelki tányér- és pohártörést okoz. Péter Kata az állig begombolt, csipkegalléros, fekete egyrészes ruhában, a férje, Herbert mellett igazi papucsfeleség, aki titkos szeretői viszonyt ápolna vagy legalábbis egy ilyesmi után epekedne Gene-vel. Ám Nagy Dániel Viktor reklámrendező Gene-je most éppen az aktuális modelljével hetyeg, akit áldott állapotba ejtett e hetyegés közben.
Péter Katából mint apadhatatlan ősforrásból bugyog, bugyog és bugyog elő az apósától és Normától elszenvedett sérelem – és eközben, ezáltal zsugorodik a nagy, tiszteletre méltó, pont egy éve elhunyt apa-bálvány, mint hóember a napfényben. És itt most átvitten és ténylegesen is László Lili buta libának látszó, ám e látszat felszíne alatt hihetetlen érzelmi intelligenciájával mindenki mást leiskolázó „szőke” egyszerűcskéje maga a napfény: minden időben életet, meleget, belső rendet, értéket, mértéket adni tudó ereje.
Ahogy a legkisebb fiútestvér, az autisztikus tudós, agronómus Simon, mint tihanyi víz- és felhang, kommentálja, lábjegyzeteli ezt az egész, összcsaládi, össznemzeti sokadalmat – az a keveset, jókor, jó helyen mondok vígjátéki időzítettsége és a sokáig pattogó aranyköpéseknek a szép, nehezen feledhető, magunkkal hazavinni kívánt játéka egyszerre.
Ők ketten – Péter Kata és László Lili -, aztán pedig ők hatan, Szabó Máté rendezői vezénylő „segédletével” valami újabb mérföldkövet alkottak az „Orlai Színházban” a négy évvel ezelőtt, Znamenák István rendezte Száll a kakukk fészkére után. Olyat, amitől minden kiömlik, minden, aminek ki kell ömlenie – a jó színház pont ilyen. Nem kiszolgál, hanem kiborít. Ám ha valaki nem ezt várja, nem ezt szeretné, akkor parancsoljon: előtte egy egész életnyi biodíszlet, amit kedvére – az önbecsapását csúcsra járatva – rendezhet. Amíg tudja, amíg hagyják és amíg van hozzá kis- és nagy családjaink méreteiben egy „háznyi” álvalóság.
